Csillagösvényen I. rész

 Mária megszólalt:

"Magasztalja lelkem az Urat,

és szívem ujjong megváltó Isten emben!

Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát,

lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.

Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve!

Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.

Nagyszerű dolgot tett karja ereje,

széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.

Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat,

és felmagasztalta az alázatosakat.

Az éhezőket elhalmozta minden jóval,

de a gazdagokat elküldte üres kézzel.

Felkarolta gyermekét, Izraelt,

megemlékezve irgalmasságáról,

amint atyáinknak megígérte:

Ábrahámnak és utódainak mindörökre!"

Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.

Lk 1,39-56

A mai ünnep evangéliumában az Isten akaratát engedelmesen elfogadó, arra teljes emberségével igent mondó Máriáról hallottunk, aki Erzsébetnél tett látogatása alkalmával a mindenható Istent magasztalja. Dicsőítő éneke abból fakad, hogy saját életében megtapasztalta Isten jóságát és kegyelmét. Ha Isten titkaira nyitott a lelkünk, Máriához hasonlóan mi is észrevehetjük ezt az isteni jóságot, amely számunkra is feltárja, megmutatja a menny felé vezető utat. (Horváth István Sándor)

Két hónappal ezelőtt már mindnyájan hazaértünk életünk egyik nagy útjáról, nagy vállalásáról. 40 nap, 920 km, 1000 m-t meghaladó szintkülönbség, napsütés, szél, eső, hideg, meleg, mosoly, sírás, könnyű tánclépések, és keserves vánszorgások, fáradság, vízhólyag, szeretet, ölelés, könnyek, beszélgetések, találkozások, búcsúzások, énekek, imák, keresztek, templomok… és ennél még sokkal, de sokkal több. Leírni nem lehet. Ezt átélni kell.

Most mégis megpróbálkozom valamiféle napló írásával. Most már elmondhatom, hogy hónapok óta érlelődik bennem. Nekem jó érzés az, hogy ma érzem/éreztem azt, hogy elkezdjem írni. Egy ünnepnapon. Mária ünnepén, a Mária útról, a Mária úti zarándoklatról, a MI zarándoklatunkról.

Előzmények:

2011. április 13-ról 14-ére virradó éjszaka (szerdáról-csütörtökre) álmodtam. A Szűz Anyáról, a Csíksomlyói Babba Máriáról. Ott volt előttem. Teljes életnagyságban, feje körül a csillagokkal, karján Jézussal. Nem emlékszem arra, hogy mondott volna valamit, csak egyszerűen TUDTAM, hogy mennem kell. És elkezdődött. Elkezdődött egy - számomra hihetetlen - eseménysorozat, ami oda vezetett, hogy bakancsot húztam...

Babba Mária

Szívem szerint azonnal indultam volna. Reggel csak azért nem keltem útra (persze akkori gondolatom szerint még autóval), mert Marcell fiamnak délután néptánc fellépése volt, és csalódott lett volna, ha nem vagyok ott. Így elindultam - szokás szerint - dolgozni. Persze az éjszakai álom valahol motoszkált bennem. Ebéd után, 1 óra körül, beléptem az irodámba, és bevillant egy kép: valami út Csíksomlyó felé, egy szórólapon láttam tavaly... azonnal a gépem elé ültem, és rákerestem. Elég hamar ráleltem a Mária Út honlapjára.

Kiderült, hogy május 3-án indul egy 40 napos gyalogos zarándoklat Csíksomlyóra. Ezen kívül Balogh Lajos neve és telefonszáma. Semmi egyéb.

Alig vártam, hogy majd beszéljek másnap azzal a bizonyos Balogh Lajossal.

Felhívtam Lajost a vezetékes telefonról, amiről nem is tudtam, hogy leadja a számot. Foglalt volt. Emlékszem arra a sóhajra, ami akkor és ott kiszakadt belőlem. Még mindig visszaléphetek... Öt percen belül visszahívott. Elkezdtem kérdezgetni indulási időpontról, szállásokról... annyit tudtam meg, hogy vasárnap lesz egy találkozó az Alexandra könyvesbolt kávézójában. Figyelitek? Egy újabb kis véletlen: nem hetekkel ezelőtt volt, hanem holnapután lesz!

A találkozó:

Holnapután találkozni fogok olyan emberekkel, akik valószínűleg ugyanazon az úton fognak jönni. Azzal telt ez a másfél nap, hogy ha volt egy kis időm, az internetet böngésztem, és igyekeztem megtudni minél többet a Mária Útról, illetve egyáltalán a zarándoklatról. Találtam naplórészleteket, útleírásokat. Azokat olvasgattam. Többször feltűnt Dominika neve...

Izgultam kicsit, de összeszedtem a bátorságomat és beléptem a kávézóba. És mindenki mosolygott, szeretetettel fordult felém, és máris jól éreztem magam. István mellé ültem le. Akkor persze még nem tudtam a nevét, és azt sem, hogy valójában az összegyűlt társaságból kik is jönnek majd az Úton. Dominika vitte a szót. Mesélt a Mária Útról, az előző évi zarándoklatokról. Elkezdtük a bemutatkozást. Dominika után Lajos következett, aki élettársával, Dórival együtt jött a találkozóra. Kiderült, hogy azért kapta Ő a csoportvezetői feladatot, mert Ő "prof zarándok", hisz végigment az El Caminón és Ő jelentkezett elsőként erre a zarándoklatra. Néhány napon belül igazi FŐNÖK lett!

Miklós csendesen és halkan, picit - nekem úgy tűnt - háttérbe húzódva ült, beszélt. Kiderült, hogy Ő a Felvidéken lakik, és majd Máriapócson szeretne csatlakozni a csapathoz. Célja, hogy sokat imádkozva, elmélkedve, meditálva töltse az utat.

Közben megérkezett Gyuri és Zoli is.

Gyuriról az derült ki, hogy aznap van a születésnapja és ez az út kvázi egy szülinapi ajándék számára. (Akkor még nem értettem azt a mondatot, ami így szólt: "Végre megismerhetjük Viski Kati férjét is, a Zarándokot!" Utólag már tudom, hogy ez arra utalt, hogy Gyuriéknál Kati kezében a billentyűzet.)

Zoli egy vérbeli profi képét mutatta. Nagyon régóta túrázik, hosszú távokat, hozzáértő kérdések a terepviszonyokra, GPS OK... ja és a hátizsákja már be van pakolva, még úti gázégő is van benne és úgy 10,25 kg!!

Bemutatkozott Ica. Emlékszem, hogy mennyire láttam rajta, hogy izgul. Tördelte a kezét, szorongatta a karkötőjét (Icus, ugye az egy rózsafüzér karkötő?). Ott ült Vele a fia, Dezső. (Őt Dóri később a férjének titulálta, amin jót nevettünk.)

Pocsai János ült jobbra tőlem. Ő a feleségével csak két napra fog tudni csatlakozni hozzánk Gyöngyös-Abasár környékén.

Egyre jobban izgultam. Most nekem kell bemutatkoznom. (Közben István töltött nekem egy kis gyömbért). Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy csütörtök óta gondolom úgy, hogy mennem kell, három iskolás korú gyermekem van, még természetesen nincs bepakolva a hátizsákom (sőt akkor még hátizsákom sem volt), és tudom, hogy azt is elmondtam, hogy reformátusnak kereszteltek. (A kávézó felé, a villamoson döntöttem el, hogy ezt most, a legelső találkozó alkalmával el kell mondanom, hiszen valószínűleg elsősorban katolikusok lesznek a zarándoktársaim, és tudniuk kell, hogy miért nem ismerek szinte egyáltalán énekeket, vétek esetleg valamilyen formai hibát egy-egy szertartáson, miért nem tudom, hogy mit jelent a rózsafüzér, miért nem megyek áldozni...) hamar kiderült, hogy ez egy ökomenikus zarándokcsapat lesz. Miki evangélikus, Zoli baptista. A MÚT szervezői még mondták is, hogy ez mennyire jó, hiszen ez is egy céljuk, hogy ezen az Úton, vallásra, felekezetre való tekintet nélkül bárki elinduljon és megtalálja célját, lelki békéjét...

István rövid bemutatkozásából az derült ki akkor számomra, hogy Ő már ismer itt néhány embert, és valami miatt rövidesen meg fog szűnni az általa megadott e-mail cím. (Azóta tudjuk, hogy az Úton vált nyugdíjas státuszúvá J) Az elmúlt években többször zarándokolt Csíksomlyóra a Zetelaki keresztaljával, ami oda-vissza 50-50 km.

A további hozzászólások sorrendjére már pontosan nem emlékszem, mert közben többen érkeztek és ilyenkor mindig megszakadt a bemutatkozások rendje. Jött Péter és Dani, Katona Pali, majd ketten a Mária Rádiótól, Osvay Viki és Gubicza Kati. Pali beszélt az útvonalról, a szállás, étkezés is szóba került. Átadott Lajosnak egy GPS-t (ezt az első tíz nap több-kevesebb sikerrel kezeltük, majd Zoli kapta meg az "útkeresés feladatát").

Péter a tavalyi útról mesélt érdekeset, hosszasan. Számomra az egyik legfontosabb információ Tőle az volt, hogy ha nyitott szívvel megy az ember, akkor mindig megkapja azt a segítséget, ami ahhoz kell, hogy továbblépjen. Nem kell feladni. A másik fontos dolog az UTILAPU !

Dani és Péter - terveik szerint - ugyanakkor indulva, mint mi, Máriacellbe tartanak majd. (Tudjuk, hogy sajnos Péter nem tudott azon a zarándoklaton részt venni. Dani végig ment és mindketten eljöttek Csíksomlyóra, ahol a 39. napon találkozhattunk Velük.)

Kaptunk egy-egy énekes könyvet és vásároltunk Mária utas pólókat.

Számomra meg nem fejthető módon Viki engem spécizett ki a csoportból, hogy a Mária Rádiónak interjút adjak. A másik "áldozat" Zoli volt, bár az Ő magabiztosságára egyáltalán nem illik ez az "áldozat" kifejezés.

Végül is úgy döntöttem, megpróbálom ezt az interjú dolgot, hiszen már úgy is "nyakig benne vagyok"... Biztosan érdekes volt az, hogy valaki nem hónapokkal, vagy esetleg évekkel ezelőtt kezdett készülni erre az útra, hanem csak pár nappal ezelőtt. Erről mondtam pár szót, majd Zoli azon mondatába kapaszkodtam, hogy a jelenlegi ismeretlenek, idegenek lesznek a jövőbeni barátok. Akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire igaz lesz…!!!

 A készülődés:

A következő két hét azzal telt, hogy próbáltam felkészülni.

Szerencsére érkeztek segítő levelek. Dóri már hétfőn átküldött egy listát arra vonatkozóan, hogy mi az az alapfelszerelés, amire egy zarándoknak feltétlenül szüksége van. Pár nappal később Zoli írta meg, hogy max. hány kilós legyen a hátizsákom, és a szükséges vizet is számoljam bele a súlyba J. Felajánlotta, hogy a - Dominika által javasolt - hajszárítót a csatlakozásától (10. nap) majd viszi. (Jelentem: beváltotta az ígéretét)

Gondolom, hogy picit féltetek attól, hogy egy ilyen amatőr, hogyan fog tudni felkészülni, mindenféle előedzettség, előképzettség nélkül. (A bemutatkozáskor ott vasárnap valóban kiderült az, hogy mindenki volt már hosszabb-rövidebb zarándokúton, ill. sokat gyalogolt.)

Dórinak még a lelki ráhangolódásomra is volt gondja. Átküldött olyan képekből-zenéből összeállított kis videókat, amely régebbi zarándoklatokról szólt. Esténként ezeket többször megnéztem.

Elkezdtem járni a sportboltokat, kis digitális mérleggel a hónom alatt. Viccesen nézhettem ki, de mindenkitől azt hallottam, hogy minden deka számít... ma már tudom, hogy van egy ennél sokkal fontosabb dolog, ami kell a zarándoklathoz: nyitott-, elfogadó szív...

A munkahelyemen is elmondtam a közvetlen kollégáimnak, hogy hová készülök, felkészítettem a csoportvezetőimet a következő hetekre, átadtam a feladatokat, befejeztem azokat a munkákat, amelyeket érdemben be lehetett fejezni.

Még vasárnap este (az Alexandrás találkozót követően) a gyerekeknek is elmondtam, hogy hová indulok. Nem voltak különösebben kétségbe esve miatta. Marci elismerően hümmögött. Ő a teljesítményt látta mögötte. Ez legalább annyi km, mint amennyit tavaly apa gyalogolt a Caminon. Kértem Őket, hogy adjanak nekem valamit, amit magammal viszek az útra: Marcitól a fényképezőgépét kértem kölcsön, Nikitől egy fejkendőt, Bence pedig az I-fonját adta oda, amelyet később nagyon sokat hallgattam az esti horkolások túlharsogása érdekében.

Néhány napon belül a csomagom nagy része összeállt. Akkor ért az első sokkhatás: a zsák 10,5 kg volt (ja és ebben még sok apróság nem volt benne és a víz sem). Felvettem a hátamra és úgy éreztem, hogy ebben még 8 km-t sem tudnék legyalogolni, nem hogy 800-at. Ezek után az éjszakám jelentős része azzal telt, hogy végiggondoltam, hogy mi az, amit kiraknék az összekészített csomagból.

A lelki ráhangolódás? A mentális felkészülés? Mit jelent? Talán azt, amit valaki a vasárnapi találkozón elmondott? Azt, hogy meg kell határozni, hogy Kinek ajánlom fel ezt az Utat, tudni, hogy miért megyek? Megpróbáltam ezt is összeszedni magamban. Többek között ezeket a felajánlásokat vittem magammal és helyeztem Babba Mária elé Pünkösd szombatjának hajnalán (Ma már tudjuk egymásról, hogy az induláskori elképzeléseink, felajánlásaink az Út során kiegészültek, akár módosultak. Ezek az akkor, még otthon "összegyűjtöttek"):

• - Ajánlom először is magamnak, hiszen a belső béke, a nyugalom nélkül nem tudok olyan nyitott, adó és elfogadó lenni, amely mosolyt adna a körülöttem élőknek. Ajánlom magamnak, hiszen oly hosszú-hosszú ideje vagyok már Kereső. Ez az ÚT - remélem - a Hívők közé vezet. Szeretnék tőle jobb lenni.

• - Ajánlom férjemnek. Ő tudja miért.

• - Ajánlom a gyerekeimnek! Szeretném, ha a bennem - várható - belső átalakulást, belső harmóniát át tudnám Nekik adni. Ezzel napfényessé tehetném életüket. Tudom. Valahol legbelül persze tudom, hogy sokszor szinte irreális elvárásaim vannak veletek szemben. Remélem, hogy megtanulom, hogy Ti gyerekek vagytok, megtanulom elfogadni, hogy a saját utatokat kell bejárnotok. Persze szeretettel, odafigyeléssel kell kis életeteket irányítani még egy ideig, hiszen ez a szülő felelőssége, de Ti Ti vagytok.

• - Ajánlom tágabban vett családom minden tagjának felekezetre, nemre, korra való tekintet nélkül. Hívőknek és ateistáknak, pártállástól függetlenül. Azt már most tudom, hogy a Földi életben, a körülöttünk lévő világban a sok fontosnak mondott dolog közül van egy legfontosabb. Azt úgy hívják: Szeretet. Lehetnek ellentétek, lehetnek viták, de ezen túl lépve, szívünk legmélyébe tekintve, elfogadva azt a belső hangot.. valljátok be: ugye ez így igaz? Ugye...?

• - Ajánlom ismerőseimnek, kollégáimnak. Akik közül talán sokan drukkolnak majd nekem, elmondanak egy-egy fohászt, mint ahogyan én is értük.

• - Ajánlom Barátomnak. Tudom, hogy szívből jövően mondod értem az imát! "Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni." (Helen Keller) Ez most az én ÚTam, amelynek a végén egészben várok magamra.

• - Ajánlom minden Zarándoktársamnak. Közösen megyünk majd a Mária úton, ahogy Zoltán írta - kelet felé. Ahonnan őseink eljutottak erre a csodás helyre, amit ma hazánknak hívhatunk. Sokat fogunk egymástól tanulni. Nyílt, őszinte szívvel, lélekkel készülök a Veletek-Magammal ÚTRA.

• - Ajánlom e csonka, vérző nemzetnek, Mária oltalmában.

• - Ajánlom a TEREMTŐ-nek, aki itt van. Mindenhol, s felajánlásainkat, annak tudati, ki nem mondott pillanatában is ismeri. Adom, mert adni a legkönnyebb. Kérem, hogy segítsd utamat! Utamat Hozzád, utamat magamhoz. Kérem, mert még kérni is könnyű. Az ÚT megtapasztalása, megélése vezet talán ahhoz, hogy elfogadjalak. Elfogadjalak nyíltan, őszinte örömmel, felvállalva, HIT-tel. Mert elfogadni: a legnehezebb.

A készülődés közben ránk köszöntött Húsvét ünnepe:

Feltámadt?

Hiszen meg sem halt!

Istenként az emberek között?

Mitől volt más?

 

Isten itt van!

Nézz fel az égre!

Nézz az ég ezer

Szikrázó Fényére!

 

Nézz egy rózsaszál

Megkomponált szirmai mélyére,

Nézz egy pár hónapos kisbaba

Vidám szemébe!

 

Mosolyog.

 

Mosolyog. Hiszen ez csoda,

Mindegyik egy-egy műalkotás.

csillag-rózsa-baba

És még mennyi más!

 

Gyertyaláng Fényéből

Született új világ!

Szeretetből fogant

Világosság.

 

Mi HISSZÜK, hogy ez a Teremtő.

Ő TUDTA, hogy ez Ő.

Ettől volt más.

Készülődés, pakolás, vásárlás mérleggel... Ezzel teltek az elmúlt napok. Nem nagyon maradt idő a további, mélyebb lelki ráhangolódásra. Néha sírógörcsöt kapok. Különösen este nehéz. Nap közben, napsütésben egyszerűbb. Esténként befészkeli agyamba magát a gondolat: miért?, biztos, hogy ez jó döntés volt? A félelem markolássza torkomat, vacogok, hányok... majd végiggondolom az elmúlt néhány év, hónap sarokköveit, és már tudom ismét, hogy igen, meg kell próbálnom.

Nekem így telt az a két-két és fél hét indulásig.

Hasonló gondolatokkal vívódtak zarándoktestvéreim is. Szabad-e 40 napra hátrahagyni mindent és mindenkit? Ma már mindnyájan tudjuk a választ és elmondhatjuk bárkinek, hogy életünkben legalább egyszer biztosan jól döntöttünk.

Indulás:

"Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel." (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

A napló, amelyet Lajos kérésére kezdetem írni az Útról, valójában itt kezdődik. Az első bejegyzések Rákosszentmihályon Mária néninél a Mária utcában kerültek bele, vacsora után, a kis asztal mellett ülve. A napló hittel, hitből íródott az út közben, nem feltétlenül a nevekre koncentrálva, ezért minden kiegészítés jól jön majd. Az Útról, amelyet közösen-egyedül (kinek-kinek aktuális hangulata, érzése szerint) végigjártunk, megéltünk.

2011.05.03 kedd, az első nap

Reggel 8-ra simán felértünk a Normafához. Laci vitt fel kocsival odáig. Úti-láz és az ehhez társuló fizikálisan megjelenő nehézségek. A parkolóban összefutottunk Lajossal és Dórival. Laci elköszönt, én pedig ottmaradtam életem nagy vállalkozásával. Hosszú évek óta most először egyedül, azaz Nélküle. Nem tudtam, hogy mi vár rám, de úgy gondoltam, hogy ha nyitott és elfogadó vagyok, ha nem zárkózom be, akkor nagy baj nem lehet.

Még ott a parkolóban találkoztunk Dominikával, majd Mihály János is megérkezett, nemzeti szalaggal átkötött, keresztet formáló vándorbotjával. Gyurira kellett várnunk, mert "bedugult". Izgultunk Icáért, mert Ő már előzetesen jelezte, hogy egyedül nem valószínű, hogy odatalál a találkozó színhelyére. Szerencsére ez az izgalom felesleges volt, hiszen már nagyon korán odaért a "tett színhelyére" a fiaival, és ott várt minket a Szent Anna réten.

A misét bemutató atya Nagykovácsiból érkezett. Késett egy kicsit. Hiába, ez a városi közlekedés... minden esetre, a következő 40 napra ezt kiiktatjuk az életünkből.

Számomra már ez az utunkra bocsátó szentmise is rendhagyó volt. A szabad ég alatt (ill. volt egy kis sátortető), a virág Dominika révén a rétről került az oltárra, a ministránsok - az általam megszokottól eltérően - utcai ruhában... Itt imádkoztuk a Miatyánkot először úgy (legalább is számomra ez volt életemben az első alkalom), hogy fogtuk egymás kezét. Mennyit-, de mennyit álltunk azóta így, kéz-a kézben, egymásnak is erőt adva, sok-sok templomban, sok-sok oltár előtt... (nem tudom, hogy milyen lesz az, amikor olvassátok, ahogy most írom, bizony könnybe lábad a szemem)

Amíg az atyára várakoztunk, Gubicza Kati tett fel körkérdést a Mária Rádió Mária Út című műsorához. Ki miért, milyen céllal indul erre az útra? Az ott elhangzott szavak nagy részét a későbbiekben elmondtuk a minket váró, fogadó, segítő közösségeknek. Egyéni és közösségi célok, felajánlások, amelyek lassan más megvilágítást nyertek, fontosságukban átrendeződtek, új célok jelentek meg az Út során. Akkor még nem tudtuk…

A mise után pogácsa, süti, fényképek

Szent Anna rét 2011-05-03 reggel.

Öt - akkor még idegen- ember elindul a 920 km-es Útra

Mindezek után viszonylag későn indultunk neki az első napi távnak. (22km)

Többen jöttek velünk, amíg jöhettek, amíg idejük engedte. A kis Viola az édesanyjával a parkolóig. Többen elkísértek tovább és út közben köszöntek el: tért ki-ki jobbra-balra. Szívünkben és lelkünkben velünk lesznek végig az Úton.

A mai napon az "útfelelősünk" Dominika volt. Az Ő odaadó szeretete, lelkesedése kísért még a következő két napon is minket. Sokat segített abban, hogy megtanuljuk, mit is jelent zarándoknak lenni. Megtapasztaljuk, hogy mennyire fontos az, hogy az utunk során a keresztek előtt megállva, egy kicsit elcsendesedjünk, elmondjunk egy imát... Kinevezte az "ima felelőst" Ica személyében, aki nagyon-, de nagyon szépen oldotta meg ezt a "feladatot". Megtanította a "fiúkat is rózsafüzért mondani".

Dominika rám is osztott feladatot. Nekem kell az úton az Imakéréseket egy füzetbe felírnom. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy milyen nehéz feladat. Lelkileg az. Később sok-sok kérést meghallgattam, felírtam. Sok-sok öröm és bánat könnyet elsírtak a vállamon, vagy töröltem le egy-egy mosollyal, simogatással. Akkor még nem tudtam... Az első kérés Viola és édesanyja kérése volt: "Öleljétek meg külön-külön a Kárásztelkieket!" (Természetesen megtettük örömmel).

A nap folyamán betértünk több templomba, és mindenhol elmondtunk egy-egy tizedet a rózsafüzérből.

A XII. kerületben a Kútvölgyi Szent Anna kápolnába tértünk be először, ahol kaptunk egy kis színes képet, imádkoztunk Kútvölgyi Boldogasszonyhoz, aki megmentett a palástja segítségével egy kútba esett kisgyermeket, mint ahogyan meg szeretné menteni a gyermekeket ma is. Bekerült az imafüzetbe a következő bejegyzés, ima a kis közösség papjáért, aki ott jártunkkor kórházban volt. Fényképezkedés után vonultunk tovább.

Beszélgetve, ismerkedve. Többek között megismertük Gyuri lépésszámlálóját, ami utunk során mindig nagyon hasznos információkkal látott el minket. Ugyan a távolságot elég tág értékhatárok között mérte, de mindig mutatott elégetett kalóriákat is.

Egy hosszabb szakaszon gyalogoltam Patassy Pali mellett. Mesélt az előző évek Zetelaki zarándoklatairól, a tavalyi évi kerékpáros vállalásáról. Sok kedves élményét megosztotta velem. Kiderült, hogy kedvence a Gymes. Zenekar a Felvidékről. Talán semmi nem véletlen...

Később Pali felajánlotta, hogy a mai napon autóval viszi a csomagját annak, aki szeretné. Többen éltek ezzel a lehetőséggel. Én szerettem volna hozzászokni a zsákomhoz. (Végül az első 500 km-en végig cipeltem. Akkor éreztem már magamat elég erősnek ahhoz, hogy letegyem.)

Kísérőink között az első és a második napon ott volt Anna, aki tavaly végig gyalogolt Csíksomlyóig. Sok fontos, értékes információt mondott el nekünk. Különösen Gyuri beszélgetett Vele sokat. Ketten, a Mária Rádió önkéntes munkatársai, szintén Máriabesnyőig kísértek minket, hasonlóan Mihály Jánoshoz.

A Vár, a Mátyás templom, majd a Lánchídon keresztül a Bazilika volt az útirány. A hídon jártunk, amikor valaki kiintegetett, kiköszönt az autójából, azzal, hogy velünk van az Úton. A többiek szerint egy tavalyi zarándok volt. Talán semmi nem véletlen...

A Bazilika mellett ebédeltünk, ki-ki a hazai szendvicseit, és a sarki kávézóban pótoltuk a koffein hiányt.

Már tovább indultunk, mikor kiderült, hogy Lajos a bazilikában felejtette a telefonját. Miközben Ő visszament érte, mi - Dominika vezetésével - elmondtunk egy imát Máriához, hogy segítsen a bajban. A telefon meglett A "Most segíts meg Mária!" utunk során többször segített...

A Városligetben, a Vajdahunyad várban a Jáki kápolna volt következő úti célunk. Az ima után- szem előtt tartva Dominika kérését, mi szerint szeretne a hátát húzó zsák tartalmának egy részétől megszabadulni, a mákos süti került sorra.

A Városligeten keresztül vezetett utunk. A nyugati égbolton sűrű, sötét felhők gyülekeztek, majd megjött a szél, hideget hozva hátán.

A bosnyák téri templomban minden zarándok elmondott egy kérést, amiért könyörögtünk. Én a sok kisgyerekért kértem a Szűzanya segítségét. Különleges érzés volt. Életemben az első alkalom, amikor én fogalmaztam meg ilyen módon egy kérést. Valószínűleg ez az út még sok ilyen apró csodát tartogat számomra!

Ebben a templomban Gyuri találkozott egy atyával, akit egy régebbi zarándokútról ismert.

Amikor kiléptünk a térre, a hideg szél ellen előkerültek az esőkabátok, szélfogónak.

A Regnum Marianum templom egy újabb kis gyöngyszem a maga történetével, építészeti megoldásaival, szimbolikájával, papjával és lelkes-, énekes híveivel. A templom felé tartva megszólított egy járókelő néni. Beszédbe elegyedtünk. Örömmel meséltem Neki, hogy milyen Úton járunk. A közben bennem kavargó érzéseket nem tudom leírni: OTT voltam. Meghoztam a döntést, és ott voltam, hogy rátaláljak mindarra, ami hiányzik életemből. Istenre és magamra. Ott voltam a között az öt ember között, aki nekivágott ennek a 900 km-nek, hogy tettével mintegy megmutassa, hogy "otthagyok mindent": "Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap... (Mk 10,29)" Igen, egy rövid időre otthagytam, és csodákat kaptam...

A templomban az atya szívhez szólóan mesélt Máriáról, az Ő szerepéről, feltűnéseiről az evangéliumokban. Nagy-nagy szeretettel mesélt a templomról, és megrázóan az eredeti templom felrobbantásáról, ahol Ő személyesen is jelen volt. Személyesen, de tehetetlenül, könnyező szívvel.

A Mátyásföldi templomnál tisztelegtünk Mindszenty bíboros szobra előtt.

Ide egy fáradt, fázó csoport érkezett. Bár egész délután kerülgettek a felhők, a mai napot megúsztuk eső nélkül.

Megérkeztünk Rákosszentmihályra a Mária utcába, Mária néni házához, amelynek kertjében Mária szobor áll. Ahogy közeledtünk, egy fekete öltönyös alak tűnt fel, egy hölggyel. A hölgy Éva volt, vendéglátónk lánya, aki Zolival jött elénk. Egy közös ima után nagy örömmel köszöntöttük egymást. Bent ágyas szilvapálinka és meleg pogácsa várta a fáradt zarándokot.

Mária néni nagy örömmel, szeretettel látta vendégül csoportunkat. Bár a lába fáj, naphosszat a székéhez kötötten tölti idejét, szeme csillogása, felénk áradó szeretete meleg, simogató volt.

Sikerült megszabadulni hátizsákomtól. Az első napot teljesítettem. A többiek csomagja is megérkezett Patassy Pali révén. Tőle is elköszöntük. (Én legközelebb Zetelakán, a Csíksomlyóról visszatért zarándokok között láttam, majd pár hétre rá, a Csíksomlyóból Máriacellbe tartó kerékpárosok kísérője volt, és tudtam Vele/Velük kerekezni pár kilométert.)

Zoli az ígért egészségügyi csomagot hozta el nekünk, hiszen Ő még több mint egy hét múlva fog csak hozzánk csatlakozni. Kiborította a csomag tartalmát az asztalra. Lajos kérésére én is odakuporodtam melléjük, hogy közösen nézzük át a csomag tartalmát! Mi mire való? (szerencsére a későbbiek során csak nagyon kevés dolgot kellett ténylegesen használnunk ebből az összeállításból)

Zoli elköszönt, mi pedig a gőzölgő gulyáslevest kanalazgattuk 3-as, 4-es csoportokba beosztva magunkat a szűk kis konyhában.

Megismertük a Mária szobor történetét, amelyet Éva édesapja mentett meg a lebontástól, és a család gondozott/gondoz a mai napig.

Dominika elköszönt közben, mert Ő a közelben lakik. Reggel jön és kísér minket tovább.

Fél 11 felé mindenki lassan nyugovóra tért. Én még egy kislámpa fényénél megírtam az első napi naplóbejegyzést, (ami a jelenlegi "megzenésítés" alapja), majd a "lányok szobájában" lefeküdtem. A kinyitható ágyon hagytak a többiek helyet. Ezen az ágyon hosszában, viszonylag keskeny alvófelületen kellett volna két embernek aludnia. A másik hölgy, viszonylag alacsony, azonban, keresztben feküdt az ágyon, így kénytelen voltam én is így feküdni. Lábszárközépig ért.

Az első éjszakám zarándokként. Hoztam füldugót...

2011.05.04 szerda, a második nap

Éva és Mária néni reggelit készített a zarándokoknak. Megtanultam egy fontos dolgot: Gyuri nem kávézik, mert az még valójában lábmosó víznek sem túl jó, ugyanakkor a teát cukor nélkül, citrommal kéri. "Hiába, férfiből van!", ahogy azt Éva megjegyezte.

Reggeli után megírtam az első képeslapot. Gyuri hozott magával kb. 50db-ot, a Ráckevei vízimalomról. Úgy gondolta, hogy mi, mint zarándokok egy ilyen apró emléket adjunk át majd azoknak, akikkel az úton találkozunk, akik segítenek, vendégül látnak, várnak, kísérnek. Szép gondolat, és mi ezt követően mindannyiszor próbáltuk pár kedves szóval ily módon is megköszönni a megköszönhetetlent.

Énekeltünk Mária néninek, majd a szobornál elköszöntünk Évától is.

A mai napon csatlakozott hozzánk Veronika. Eljött velünk Máriabesnyőre, majd későbbi utunkon, a Bükkben is kísért minket néhány napon keresztül.

A rákosszentmihályi templom keresztje következett. Igen. Itt még az út alatt írt jegyzetemben megjegyeztem, hogy itt is elmondtunk egy imát. A későbbiekben ez már szinte zsigerekig az életünk részévé vált. Megállni, meghajtani a zászlót, keresztvetés, főhajtás (kinek -kinek hite szerint) és - rendszerint Ica - elkezdi a közös imát.

Ezen az útszakaszon Dominika és János festették a Mária Út jelzéseit. Meghallgattuk egy-egy jel történetét. Árpádföldön fohászkodtunk az 56-os forradalmi szerepvállalása miatt hősi halált halt ápolónőért, szobra előtt. A Szent Anna templom érintésével (csak kívülről láttuk), haladtunk tovább.

Csömörön a plébánia kertjében ettünk pár falatot, megpihentünk, majd folytattunk utunkat Kerepesre. Az ottani Szent Anna templomot épp renoválták. Két éve voltam itt egy kolléganőm esküvőjén. Kinga most épp otthon van. A kisfia akkor még talán egy éves se volt. Örömmel írtam Neki egy sms-t. Kiderült, hogy sajnos rossz passzban van, mert találtak valami elváltozást a nyakán. Szövettani mintát vettek és most várja az eredményt. Iszonyatosan megdöbbentem ezen. Megírtam Neki, hogy imádkozom érte. Életemben először írtam le ilyet valakinek. Aznap a továbbiakban minden imádkozás során Rá gondoltam, magamban tettem felajánlásként, az Ő gyógyulásáért. Beírtam az imakérés füzetbe is. (Azóta tudom, hogy a szövettani eredménye negatív lett.)

Kerepesen, a felállványozott templomban az atya áldását adta ránk, majd egy kedves tanító néni mesélt a település történetéről, a jelenlegi nehézségeikről. Finom pogácsával, meleg teával láttak minket vendégül. A kis pihenő után folytattuk utunkat.

A sok aszfalt után végre erdős vidéken vezetett egy szakaszon utunk, sőt egy-egy kisebb kaptatót is le kellett gyűrnünk. Gödöllőre négy órára érkeztünk. Erzsébet királynő, a kedves Sisi szobra előtt fényképezkedtünk, majd a Kastély Parkon keresztül, a Királyi Pavilon mellett vezetett utunk. Itt átöleltünk egy nagy fát. Éreztük lüktetését...

A premontrei plébániatemplomban már vártak ránk. A rend és a templom bemutatása, egy-két ének és áldás után, süti és frissítő várt minket az altemplomban. A zserbót János felesége készítette. Nagyon finom volt. Ez úton is köszönet érte.

Ezek után egy "kicsit szedni kellett a lábunkat", hogy odaérjünk a hat órakor kezdődő szent misére Máriabesnyőre. Sikerült.

Számomra nagy élmény volt ez a mise. Különösen a vége felé, egy - a magyarokért könyörgő ének - fogott meg. Egy idős házaspárt aranylakodalmán köszöntötte a pap. Megható volt, ahogy ültek egymás mellett, és talán az ötven évvel ezelőtti eseményre gondoltak... Mise után lehetőségünk volt a kegyszobor lefényképezésére.

  Kegyszobor Máriabesnyőn

A kegytemplomhoz vezető úton idézeteket olvashattunk, amiket Simon András vésett fába. Érdemes ezeket legalább egyszer elolvasni, kicsit elmélkedni rajta. Ide másolom Nektek:

"Annyi szépséget tudsz befogadni, amennyire nyitott a lelked Isten lelkének befogadására. A szeretet soha nem sajátít ki, legfeljebb örömmel elfogadja, ha önként csak neki ajándékozod magad. Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében."

"A bocsánatkérés nem arra való, hogy igazságot szolgáltasson a megbántott félnek, hanem arra, hogy helyreállítsa a szeretet légkörét. Ebből a szempontból tehát érdektelen, hogy ki kéri a másik bocsánatát: a megbántó fél, vagy pedig az, akit megbántottak. Így a bocsánatkérés nem lehet többé presztízs kérdés, hanem csakis a Jézusi béke eszköze."

"Ha Te sem vagy irgalmas azokhoz, akiket méltán vet meg a világ: a "bűnösökhöz", eltévelyedettekhez, sőt gonosztevőkhöz, akkor ki fogja Krisztus irgalmát közvetíteni feléjük? Krisztus sebei Ők, nem feltépni, hanem gyógyítani kell őket. Ahhoz, hogy meglásd a lényeget, nem ítélkezned, hanem szeretned kell..."

"Elfogadni magunkat annyit jelent, mint megbékélni Isten ajándékozó szeretetével. Ez alázatot feltételez. Aki nem fogadja el önmagát - vagyis nem gyakorolja magával szemben az irgalmasság és a megbocsátás isteni erényét, az lassan másokat is ostorozó, mindennel és mindenkivel perben álló, torz személyiséggé válik."

A templom melletti Salvator lelkigyakorlatos házban töltöttük az éjszakát.

Megvacsoráztunk, ugyan ételünket nekünk kellett egy kicsit megmelegíteni a mikróban. István meglepett egy üveg borral és meleg teával minket. Jólesett.

Ma már mosni is kellett. Icát kértem meg (mint később oly sokszor), hogy csavarja ki a ruháimat, mert az Ő kezében sokkal nagyobb erő van, mint az enyémben. Dominika bemutatta, hogy hogyan kell a túrabotra húzni a pólót, szárítgatni azt. Munkára fogtuk a hajszárítót is. Elég hűvös volt az este.

Beszéltem ma Lacival, a gyerekekkel, anyuékkal. Szerencsére otthon minden rendben.

A szobatársaim bevallották, hogy horkolnak. Nem baj! Nekem pedig van füldugóm. A lehető legtávolabbi ágyat választottam. Ez volt az első este, hogy zenehallgatással aludtam el.

2011.05.05 csütörtök, a harmadik nap

Reggel megérkeztek Katona Paliék és kedves kísérőink - köztük Lujzi -, akik részben-egészben vezettek a mai napon minket.

Máriabesnyő temetőjében egy rövid történetet hallgattunk meg Teleki Pál gróf miniszterelnökről, aki - mint cserkész "vezér"- ebben a temetőben alussza örök álmát.

Utunk ma inkább erdős-mezős terepen vezetett. Itt fel voltak festve a Mária Út jelzései, ezek mentén haladtunk. Az erdőben már egy-egy kaptatóval is meg kellett birkóznunk.

Dominika és a Mária Út jelzés

Ica és István egy kaptatón

  Veronika és Dominika (Bag)

Domonyvölgyben egy kis bolt mellett megálltunk reggelizni. A boltos azzal tudta támogatni a zarándokokat, hogy pár forinttal olcsóbban adta a banánt. Köszönjük! Óriási dolog az, hogy mindenki jó szívvel fogad minket és ahol tud, segít.

Bag határában Ildikó és Veronika várta a csoportot finom fekete ribizli szörppel és pogácsával.

Utunk Aszódra vezetett, ahol a Fiatalkorúak Büntetés Végrehajtó Intézetében vártak minket ebédre. Út közben Lujzi elmesélte, hogyan, miért kerülnek ide a gyerekek, Ő milyen csoporttal foglalkozik. Megrázó volt, de lelkesedése határtalan.

Féltem ettől a találkozástól, de pozitívan csalódtam. A gyerekek szépen felöltözve - inkább félénken -, de nyílt kíváncsisággal fogadtak minket. Még kis ajándékokat is készítettek nekünk. A terített asztal mellett felszolgálták számunkra az ebédet. A közös étkezés után megnézhettük, hogy milyen körülmények között élnek, mivel foglalkoznak, mit dolgoznak...

Mindenkinek egy-egy saját maguk által készített kerámia szívet ajándékoztak. Egy piros szívet felkötöttek a zászlónkra azzal, hogy vigyük el Csíksomlyóra és majd hozzuk vissza, hozzuk el Nekik a Szűz Anya áldását. (Tudjátok, ezeket a sorokat most könnyes szemmel írom...)

Az Intézetnek van egy csodaszép kápolnája, ahol a fiúkkal közösen - egymás kezét fogva - elmondtunk egy imát, majd együtt mentünk Kartal határáig. Örömmel, büszkén vitték a hátizsákjainkat, a zászlót. (Én Nekik sem adtam oda a zsákom, mert akkor még vinnem kellett.)

Közös fénykép Kartal határában az Aszódi fiúkkal és nevelőkkel

Innen öten mentünk tovább Fenyőharasztig. Még Aszódon kiderült, hogy Gyuri elhagyott a szemüvegéből egy csavart. Az egyik nevelő egy ideiglenes megoldással összedrótozta. Kartalon optikust nem találtunk. Egy kocsmában ittunk egy kávét, majd vettünk egy pár hagymát, mivel nem tudtuk, hogy mikor kerül majd sor Gyuri zsákjában lapuló szalonnára. Valójában a hagymát nem vettük, hanem kaptuk, mert a zöldséges –miután megtudta, hogy zarándokok vagyunk, és hova tartunk- ezzel támogatta a zarándokokat. Köszönjük.

Egy néni kerékpározott el mellettünk és kérdezte, hova ballagunk. A válaszon meglepődött. Kicsit érlelte magában, majd pár perc múlva ismét mellettünk volt. Visszafordult, mert úgy érezte, hogy be kell invitálnia minket egy kis frissítőre. Még sütemény is került a tulipános ládás házban. Énekeltünk a néninek és folytattuk utunkat.

Kartal határában kellett volna használnunk a GPS-t. Kicsit bóklásztunk, kikerültünk néhány méh családot és megérkeztünk Fenyőharasztra.

A mai 24 km sokat kivett belőlünk. Amikor Homor László - házigazdánk - megmutatta szállásunkat.

 Szállás Fenyőharaszton

A WC a kb. 50-100 méterre lévő kocsmában volt. Miután többször megemlítettem, hogy mennyire szeretnék zuhanyozni, Laci kitakarította a kocsma hátsó helységében lévő zuhanyzót, sőt meleg vizet is "csiholt". Egy helyi kislányt kért meg, hogy őrködjön addig, amíg lezuhanyozok, aki Icának adta át ezt a pozíciót. Ez egy kicsit helyrebillentette lelki egyensúlyomat. (Egy példa, azt bizonyítandó, hogy a MÚT-os segítők tartják egymással a kapcsolatot: jó néhány nappal később, Bárdos István úgy köszöntött, hogy én vagyok-e az a zarándok, aki naponta akár többször is szeretne zuhanyozni?)

Laci sógornője főzött nekünk vacsorát. Jó hangulatban telt az este. A falon sok érdekes relikvia között egy Nagy Magyarország térkép is volt. Megkerestem rajta, hogy hol járunk, és a célállomást: Csíksomlyót. Az eddig megtett út, még csak egy töredéke volt a teljesnek. Érdekes és plasztikus volt ezt így látni.

Gyurinak elég csúnyán piros lett a lába. Mivel nem tudtuk, hogy esetleg nem szúrta-e meg valami, adtam Neki calcimuskot. Reggelre talán egy picit javult.

Nagyon hideg volt az éjszaka, de szerencsére kaptunk hősugárzót.

Nem aludtam jól, de összességében ez a szállás emlékezetes marad számomra. Laci minden, embertől telhetőt, megtett értünk, illetve megtesz ezért a kis közösségért. Imádkoztam érte, imádkoztam azért, hogy legyen ereje ezt a zarándokszállást elképzelései szerint kialakítani. Minden tettéből sütött a jóindulat, a tenni akarás ezért maroknyi emberért. A kocsmában pl. egy kultúr sarkot próbál szerény eszközeivel üzemeltetni. Néhány könyvet is felhalmozott ott a gyerekeknek.

2011.05.06 péntek, a negyedik nap.

A mai nap különösen korán kezdődött, mivel Gyuri - véletlenül - egy órával korábban ébresztette a csapatot. Ezt későbbiekben többször felemlegettük Neki, ha Rá volt bízva az ébresztő.

Emlékképeim között ehhez a reggelhez kötődik az első igazi közös reggeli ima. (Bár már Máriabesnyőn is volt, de az nem maradt meg bennem.) Álltunk a szélel-bélelt "konyhában", kezünkben kis füzetünk, kinyitva a 10. oldalon. Valószínűleg valamennyien kívülről tudjuk azóta ezt az imádságot, de talán jó az, ha most, az első közös reggeli imára emlékezve idemásolom Nektek:

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, Segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek

Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

 

Már kél a Fénynek csillaga: esengve kérjük az Urat,

Járjon ma mindenütt velünk, ne rontsa ártás életünk.

Nyelvünket fogja fékre ma: ne szóljon rút perek szava;

Szemünket védőn óvja meg: a hívságot ne lássa meg!

Lakjék szívünkben tisztaság, távozzék minden dőreség;

A testnek dölyfét törje meg étel- s italban hősi fék,

Hogy majd a Nap ha távozott, s az óra újra éjt hozott,

Lemondásunk szent éneke legyen az Úr dicsérete.

Dicsérjük az örök Atyát, dicsérjük egyszülött Fiát,

S a Lelket, a Vigasztalót, most és örök időkön át! Ámen.

Ezen a reggelen énekeltük el az Ároni Áldást, amit Lajos hozott nekünk. Elég hamar kiderült, hogy nem vagyunk igazi dalos pacsirták.

Reggelire Laci péksüteményt hozatott nekünk, amit egy kicsit felmelegített a kocsma vaskályhájában egy erre a célra rendszeresített, - használatom kívüli - almareszelőn. Igazi kuriózum volt. Jól esett a meleg, mert reggelre dér lepte a füvet.

Imádkoztunk a kocsma mellett a tavalyi év folyamán felszentelt fakeresztnél, majd elindultunk a mai szakaszra. Ecsédi szállásunkig 20-22 km várt ma ránk.

Laci vezetett ezen a szakaszon minket. Át kellett kelnünk egy patak felett, azonban híd nem volt, csak két kifeszített drótkötél. Különösen Ica izgult ezen, de a mutatvány, mindenféle vizes baleset nélkül, sikerült a csapatnak, ráadásul pályarekordot állítottunk fel.

Híd nélkül: István                            

Lajos, a FŐNÖK                 

Ica (Ő nem hitte volna...)

Heréden csatlakozott hozzánk Laci kedves felesége, majd a templom és a kápolna megtekintése után együtt folytattuk utunkat Lőrincibe. Picit lemaradva a csapattól lefényképeztem egy Trianon emlékművet.

Útközben elő-elővettük az énekeskönyvet, és tanultuk a Máriás énekeket.

Lőrincibe beérve rákérdeztem a fiúknál, hogy valami nótát nem énekelünk-e. Ezen persze nagy kacagás lett, és kioktattak, hogy ez nem nóta, hanem ének. A későbbiekben én is megkaptam párszor ezt a nóta kérdést... mindig kedvesen, szeretettel, szívesen visszaemlékezve a Lőrinci eseményre.

Lőrinci templomában meghúzták tiszteletünkre a harangot. (Most, hogy írom a naplót, és próbálok visszaemlékezni, lehet, hogy volt előtte is már ilyen eset, de bennem ez él, mint első. Később több más településen vártak minket harangzúgással) Az érzést csak az ismerheti, aki átélte: végig vacogtad az éjszakát, nagyon korán keltél, a deres fűben indultál útnak, már eddig is gyalogoltál legalább 70 km-t, ami minden eddigi ilyetén tevékenységedet felülmúlta, már úgy érzed, hogy sok tekintetben legyőzted önmagad, legyőzted előítéleteidet, fenntartásaidat, eddig ismert korlátaidat..., és akkor megszólal a harang. Neked, érted, a köszöntésedre, mert itt van egy kis közösség, aki várt téged szeretettel, hittel, mosollyal, öleléssel... Köszönöm Lőrinciben mindenkinek ezt az érzést, ezt az elsőt...

(Azt hiszem többünkben motoszkált az út során egy sor Hemingwaytől, valahányszor megszólaltak a harangok, ahogy egy falu határába, vagy a templom közelébe értünk, valahogy így : "...ezért hát, sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól..." miközben a torkunk összeszorul és valamiért a szemünket is dörgölni kell, talán egy bogár ?...)

Ebben a templomban az atya tartott egy rövid szentmisét, felkötötte zászlónkra a közösség szalagját, majd mi is röviden bemutatkoztunk a híveknek. Talán ebből a szempontból is Lőrinci volt az első hely, ahol a templomban mi meséltünk pár szót magunkról, célunkról. Azt éreztem, hogy egyszerűen öröm számomra, hogy annak a csapatnak egy tagja lehetek, aki ezt a néhány embert ennyire megörvendeztette.

Nagyon finom ebédet kaptunk és rengeteg sok süteményt, amit egy autó ma esti szálláshelyünkre vitt.

Ebéd után csatlakozó helyi kísérőinkkel, a helyi zarándokokkal elmentünk a falu határában lévő Szent Anna kápolnához, és Kálvária dombhoz. Ott együtt imádkoztunk ezzel a kis, hitben élő közösséggel. Az idős nénik elmesélték a helyhez fűződő kedves történeteiket: gyerek korában, az akkori atya vezetésével, ki honnan, milyen módon hozott követ a kis Mária oltárhoz. A kápolna melletti "Lurdesi Mária" lábánál Mária éneket énekelve búcsúztunk el a lőrinciektől. Egy csoda volt számomra ez a találkozás. Életem eddig eltelt szakaszában nem találkoztam ilyen emberekkel. És még csak a negyedik nap. Negyven nap alatt, sok-sok ilyen találkozás során megtapasztaltam, megtanultam, hogy lehet, eddig a "Föld árnyékos oldalán" éltem...

Itt is írtak kéréseket az Ima füzetbe, és ez volt az első alkalom, hogy pénzt is küldtek felajánlásként Babba Máriának. (Ezekről a pénzadományokról mindig beszámoltam Gyurinak a későbbiekben is azzal, hogy ha "valahol út közben feldobnám a talpam", akkor mekkora összeget fosszon ki a zsebeimből, és juttasson célba.

Lőrinciben egy tanár úr személyében csatlakozott hozzánk egy új Mária utas önkéntes segítő, aki szerencsésen, száraz lábbal vezetett át minket egy lápos területen.

Tény és való, hogy "kézről-kézre" adtak minket a segítők, kísérők egész utunk során. Nagy ritkán volt pár kilométeres szakasz, amit magunkban kellett megtennünk. Ennek talán egyik fő oka az volt, hogy - bár az útvonal majdnem végig GPS segítségével követhető -, a zarándok számára jól látható jelzések, amelyek mentén ilyen segédeszköz nélkül is el lehetne indulni, még nincsenek csak az út egy töredék szakaszán felfestve.

Az Ecsédre vezető úton Ica tánárnői módon tette helyre Gyuri állandó telefonálási kényszerét: Rózsafűzért imádkoztunk, melynek első tizedét Gyuri lelkesen vállalta. A későbbiek során a telefon használatát Gyuri mellőzte, bravó Ica!

Ecséd határában, Szentlaposon (régebbi feljegyzésekben: Szentkút-völgy) pár évvel ezelőtt, adakozásból építették az ecsédi Mária Jelenés Kápolnát, ahová énekszóval vonultunk be. "Isten, hazánkért térdelünk Elődbe..." Egy helyi fiatalember elbeszéléséből megtudtuk, hogy a hely régi búcsújáró helyként ismert, több Mária jelenést is feljegyeztek, a forrás vizétől több beteg meggyógyult. A vizet mi sem hagytuk ki.

Aznap estére motoros zarándokokat vártak, minket is invitáltak, de szállásunk még két kilométerre volt. A fürdő, és vacsora után már további utat (visszafelé) aznapra egyikünk sem vállalt.

Ecsédi szállásunkhoz egy nagyon fontos színes kép tartozik, amit későbbi utunkon szinte nap-, mint nap felemlegettünk. Mivel ez már a negyedik napunk volt, és ráadásul a tegnapi szálláson valójában még fürdési lehetőség sem igen volt (nem hogy mosási), sürgetővé vált kis csapatunknak a mosás kérdése. A Főnök elintézte!

Még be sem léptünk az épületbe, az udvaron állva feltette a kérdést: "Tessék mondani, centrifuga van?" Szerencsére a nagyon kedves házigazda hölgy azonnal vette a lapot, és felajánlotta, hogy kimos a társaságnak géppel. Még szárítók is kerültek, másnap többé-kevésbé száraz, de mindenképp tiszta ruhákban mehettünk tovább.

A hölgynek, aki egyébként szakácsnőként is dolgozott, - vélelmezhetően nagyon jól, mert rendkívül ízletes ételt tálalt fel nekünk -, örök hála ezért a mosásért!

Itt csatlakozott hozzánk Pocsai János és kedves felesége, akik a következő két napot tudták velünk tölteni. Jánossal még az Alexandra könyvesbolt kávézójában ismerkedtünk meg.

Vacsora előtt még egy "műtét" is várt rám. Gyuri lábán egy vérhólyagot kellett kiszúrnom. Bemosakodtam…

Miután a többiek már lefeküdtek, még befejeztem az aznapi jegyzetek írását (anélkül most nehezen íródna ez a napló), illetve az előző napok eseményeit is át kellett másolnom, mert a másik füzet lett végül az Imakérések füzete.

2011.05.07 szombat, az ötödik nap

Egy erőltetett menetben megtett fárasztó út, sok-sok élménnyel gazdagodó nap krónikája.

Éjjel nem tudtam aludni Ica horkolásától. Bepróbálkoztam a fiúknál, de nem találtam szabad ágyat (bár lehet, hogy csöbörből, vödörbe kerültem volna). A mosókonyha padlója a szőnyeg ellenére is hideg volt. Végül egész éjjel zenét hallgattam, hajnalban az ablakból láttam, hogy pirkad az ég alja, és a reggeli ébresztő épp Mozart muzsikájával köszöntött rám.

Viszonylag korán kellett ma indulnunk, mert a Mária utas szervezőink egyetlen konkrét kérése felénk az volt, hogy a mai napon a megadott időben érkezzünk Abasárra, mert ma ünnepli 5 éves fennállását a Mária Út Egyesület. A nagyon finom rántotta reggeli után, elköszönve vendéglátóinktól, a templom előtt megvártuk a szomszéd faluból busszal érkező kísérőnket és néhány, a mai napra csatlakozó Zarándoktársat. Közülük az egyiknek volt biatorbágyi ismerőse, Sólyomváriék személyében. Elmeséltem Neki, hogy Niki lányomnak az említett család Ági nevű leánykája volt az oviban a legjobb barátnője.

Végül ¼ 8-kor indultunk a mai útszakasz megtételére. János GPS-e szerint 30,8 km-t gyalogoltunk erőltetett menetben annak érdekében, hogy időben érjünk az Abasár határában álló Szent Anna kápolnához.

Nem sok pihenőt engedtünk magunknak, pedig itt már kisebb dombok is voltak. Több esetben átvágtunk a szántóföldön, hogy rövidítsük az utat. Ez elég veszélyes mutatvány, mert azért a lábunkra vigyáznunk kell. Sok nap áll még előttünk!

Kísérőnk felesége mézeskalács szívekkel kedveskedett nekünk, amelyeket kereszttel, illetve Mária Út jellel díszített. Nagyrédén én elmajszoltam ezt a kalácsot, volt, aki megpróbálta - emlékként - magával vinni.

Gyöngyösön az első templomot zárva találtuk, valószínű, hogy a hívek vagy elúnták a várakozást ránk, vagy elindultak Abasárra, mivel ott tényleg elég kötött időben kezdődött a program. A Ferences templomban Kázmér atya fogadott minket, majd egy rövid templom bemutatást követően, Vele és a közösség csatlakozó tagjaival indultunk a Sár- hegyen keresztül a kápolnához. A hegy megmászását követően - mindenki nagyon elfáradt - fenséges látvány volt a kápolna és fenséges érzés a megérkezés, a fogadtatás. Egy újabb gyöngyszem. Sok ismerős. Találkoztunk azzal a fiatalemberrel (Gyulával), aki a tavalyi Csíksomlyói zarándokok vezetője volt.

A helyi és a gyöngyösi pap megáldották a Mária Út információs táblát, majd lassan levonultunk a faluba, ahol az idősek otthonában várt a rendkívül finom ebéd.

A faluba tartó útról jut eszemben, hogy ezen a szakaszon István és Gyuri "nem beszéltek egymással", István "vörös pólója" miatt. Beszélgetésükhöz közvetítőre volt szükség. Ica ment középen és adta át az üzeneteket. (Persze ez csak egy "haragszom rád" játék volt, aminek a célja az volt, hogy ki tudjanak békülni. Naná, hogy jó kis abasári vörös bor mellett...)

Az ebéd során röviden bemutatkoztunk Kázmér atyának. Igen elcsodálkozott azon, hogy egy reformátusnak keresztelt is van a csoportban.

Gyuri találkozott két régi ismerősével. Az egyikük chilis pálinkat adott nekünk az útra. Az egy nagyon durva reggeli fogmosó víz...J

A szálláson természetesen megint közös szobát kaptunk Icával. A házi néni itt is elvállalta a mosást, mert ugye volt centrifuga.

6-kor kezdődött a szentmise. Ica fiai is eljöttek. Mise előtt még szalagkötésre is sor került.

A nap folyamán többször sírtam. Először akkor, amikor a Sár-hegyre erőltetett menetben kellett feljutni. Ott egyszerűen féltettem Istvánt, és - mivel Gyuri lába elég piros volt már előző napokban is - érte is izgultam. Próbáltam magamban fohászkodni azért, hogy egy tervezettnél későbbi indulás, egy kicsit koránra tervezett kötelező érkezés miatt, a hosszú távú cél, az álom, nehogy ne tudjon megvalósulni. Mivel a tempó adott volt, menni kellett, tenni nem lehetett semmi, így a feszültség könnyek formájában jött ki belőlem.

A misén szintén végig folytak a könnyeim.

István olvasta fel az olvasmányt. Mielőtt kiment négyünket megölelt, megpuszilt. Megható érzés összetartozni.

A mise után a Mária Út Egyesület megalakulásának 5. évfordulójának tiszteletére rendezett vacsorán vettünk részt, a Pálinkás pincészetben. Sok - most már számomra is ismerős - emberrel találkoztunk. Jelentem: vannak még nyílt, érdeklődő, a másik felé szeretettel forduló emberek.

A pincében három Mária út jelzés van felfestve. Ebből kettőt megtaláltam.

A vacsora előtt a polgármester asszony is köszöntött minket. Pörköltet kaptunk cipóban, majd a torta következett, öt gyertyával.

Osvay Vikinek, a Mária Rádió önkéntesének, adtunk - külön-külön - interjút. (utólagosan kiderült, hogy mindahányan elsősorban az aszódi fiúkkal történt találkozást emeltük ki az első öt nap eseményei közül.)

Nagyon fáradt voltam. Féltem az estétől. Éjjel egyszer felébredtem. Nem volt horkolás. Alvásom ettől függetlenül elég nyugtalan volt. Az zakatolt az agyamban, hogy a Lőrinci hívekkel történt találkozást nem említettem meg az interjúban, pedig az is fontos volt számomra.

Reggel kiderült a csend oka. Ica egész éjjel virrasztott, annak érdekében, hogy tudjak pihenni.

Ennyit ICÁRÓL, ennyit a CSAPATRÓL!

2011.05.08 vasárnap, a hatodik nap

A gyors reggeli után esővédőkkel felszerelve indultunk a templom előtti ½ 7-es találkozóra. A Mátra alján, Egerszólátig, Merva Laci a kísérőnk, mint Mária utas önkéntes. Markazra a mise második felére értünk oda. Utána egy garázsban terített, bőséges agapén vettünk részt. A Markazi hívekkel kibővült csapatunk folytatta útját Domoszlóra, ahová megint csak a szent mise végére értünk oda. Ez a nap így sikerült.

Mivel egész délelőtt esett az eső, a jelölt Mária Útról letérve, az országúton gyalogoltunk.

A plébánia épületében volt a szállásunk. A hívek ide hozták nekünk a jobbnál - jobb falatokat. Ebéd után kicsit magunkra hagytak minket. Közben az egyik helyiségben rock zeneszerű gyakorlást folytatott néhány fiatalember. Valójában pihenni nem nagyon lehetett miattuk. Az atya felajánlotta, hogy nála letusolhatunk. Mivel elég hűvös volt, még délelőtt begyújtottak nekünk a fatüzelésű kályhába, amire időnként kellett raknunk. Cipőink is megszáradtak szép lassan. Eszter, Laci felesége bevállalta a mosást. Igazán "királyi dolgunk van".

Késő délután kezdtek "szállingózni" a nénik és hozták az újabb fogásokat. Egyértelművé vált, hogy ennyi ételt öten nem tudunk elfogyasztani. Beszélgettünk és közben meghívtuk őket is, vacsorázzanak velünk. Örömmel fogadták az invitálást. Jó kedélyű beszélgetés alakult ki, amihez később az atya is csatlakozott. A hölgyek még indulás előtt énekeltek nekünk néhány sort. Megható volt. A mai este a felejthetetlen emlékek közé sorolódik szívünkben. Köszönjük!

Útkereső utamat járva,

Sok csoda megtalál.

Kérlek Teremtőm,

Segíts megtalálnom

Szűz Anyát és az Ő

Szent Fiát!

Ámen.

2011.05.09 hétfő, a hetedik nap

Végre igazán jól aludtam. Kint a folyosón. A fiúk a folyosó végén egy szobában (becsukva rájuk az ajtó, így a hangok nem jöttek ki), Ica a folyosó másik végén, szintén csukott ajtó mögött.

Reggel időben indultunk Kisnánára. Többen kísértek minket a hegyeken-völgyeken. Elköszönéskor az atya áldást adott és mi - több idős néni társaságában - nekivágtunk az útnak. Merva Laci kerékpárral. Volt a nénik között olyan is, aki már a 70. életévét betöltötte (Ő hozta a krumplis tésztát előző nap). A nénik vidáman, tele szeretettel idézték fel a régi emlékeket, vagy a néhány évvel ezelőtti zarándok utakat.

Csodás tájakon jártunk. A magaslatokról Laci, illetve többi zarándoktársunk - hiszen aki csak egy pár métert jött velünk, aki "csak" fogadott, vagy egyszerűen "csak várt" minket egy-egy találkozáskor, az mind-mind zarándokká vált - mutatta nekünk a kis mátrai településeket. Nem állhattam meg, hogy ne mondjam el Öregnéne őzikéje című verses mesét (legalábbis addig, amíg kívülről tudom...)

István egy fontos dolgot tanított nekem ezen a napon: ahogy öregszel, rájössz, hogy a legfontosabbak az EMBEREK, az emberi kapcsolatok. Papa! Tudom, hogy igazad van!

Kisnánán a vár tövében vezetett utunk. A várat épp renoválják, így oda nem jutottunk be. Azonban elmentünk azon hely mellett, ahol a legenda szerint, a boszorkányokat égették. Gyuri szerint itt "bizonyos személy" veszélyben volt.

A templom előtt ettünk pár falatot, majd elköszöntünk kedves kísérőinktől, akik busszal, kocsival indultak vissza Domoszlóra, mi pedig vándorbotunkat Tarnaszentmária felé fordítottuk. Piciny, elöregedő település ez. Bemutatták nekünk az ország legrégebbi (986 előtt épült), legkisebb jelenleg is működő csodálatos templomát, melyben Aba Sámuel feleségét oltárhoz vezette (a mondák szerint), majd a parkban, a templom előtt énekeltek nekünk a nénik. Csuda szép volt! Csak ültem, és hallgattam. Ott éreztem először, hogy utamat fel kell ajánlanom a fiatalokért, hogy találják meg hitüket, találják meg a Teremtőt, hozzák el gyermekeiket is a templomba. Érdekes volt a beszélgetés a nénikkel, és ráerősített arra, hogy milyen két élű fegyver a média. Miközben hálát adtak azért, hogy a Szent István rádiót hallgatják/hallgathatják otthonaikban, sokszor a rózsafüzért már inkább otthon mondják, mintsem összegyűlnének a templomban, ugyanakkor panaszkodtak azon, hogy egyre kevesebbszer találkoznak, egyre kevesebb a társulat tagja. Az EGYÜTT érzése veszik lassan el számukra.

A Tarnaszentmáriai templom

 

Itt találkoztunk néhány későbbi kísérőnkkel: Bárdos Istvánnal, Tamással, Jóskával és Küsü atyával.

Bemutatkoztunk, a pogácsa és a bor mellett váltottunk néhány szót, az altemplomban áldást kaptunk az atyától (aki később Feketelakon a Mezőségben várt minket, jött elénk, majd Csíksomlyón a nyeregben is találkoztunk). Majd ment ki-ki a maga útján tovább: a nénik haza, Merva Laci vissza Detkre, István a családjával - gondolom - Egerbe, Tamás, Józsi és az Atya Esztergomba egy "zarándok turizmus" találkozóra, az öt zarándok pedig Egerszólátra, a mai szállásra.

Jó hangulatban értünk Egerszólátra. Ekkor már jellemzően volt valamiféle "jelszó". Ezen a szakaszon: "vörösbor". Ettől a jelszótól Papa megtáltosodott.

A templom egy magaslaton állt. Lent, a lépcsősor előtt állt egy kereszt. Tisztelegtünk a kereszt előtt, elmondtuk imánkat, majd örömmel öleltük meg a ránk várakozó néniket. Bementünk kicsit a templomba, ahol az asszonyok a Májusi Litániát imádkozták értünk.

A szállásunk és a vacsora a plébánián volt. A babgulyás szinte megszólalt. Vacsora után az asszonyok még írtak néhány imakérést, elköszöntünk Merva Lacitól az utóbbi pár nap kísérőjétől, aki megígérte, hogy az ismert e-mail címekre küld képeket. Köszönöm, mint ahogyan az első napról Dóri képeit, úgy ezeket is megkaptam!

Miután magunkra maradtunk, felmerült a probléma: nagyon finom volt ez a vacsora, de hiányzik valami. A bor. Ki másra lehet/kell bízni a beszerzést - természetesen - mint a legfiatalabbakra. Így Gyurival elindultunk egy beszerző útra. A kocsmában a kis hölgy bevallotta, hogy leginkább "tablettás bora van". Két fiatal hallotta a beszélgetésünket, és a raszta hajú, felajánlotta segítségüket. Egyből telefonált egy ismerős gazdának, aki épp a pincéjében tartózkodott. Kisétáltunk a fiúkkal, és egy-egy pohár rozé és vörös kóstolása után, frissen, a hordóból slaggal szívott bort vásároltunk. Szerzeményünkre büszkén indultunk vissza a faluba. Út közben beszélgettünk a fiatalokkal. Egyikük elmondta, hogy Ő is felajánlotta a régi ágyát a plébániának, hogy tudjanak a zarándokok hol aludni. A főtéren elköszöntünk a fiúktól. A plébánia felé haladva, nem egyeztünk abban, hogy merre kerüljünk. Gyuri nem hallgatott rám (az azóta eltelt idő megtanította rá, hogy bízza ide magát...) Az általa javasolt út sajnos elkerülte úti célunkat. A plébániára nem lehetett bemenni, miközben ott volt az orrunk előtt. A zarándok persze nem ijed meg egy ilyen kis akadálytól. Nemes egyszerűséggel átmásztunk a kerítésen. Gyuri először, - mielőtt segített volna nekem - elkérte az üveget (azt nagyon féltette). A többiek addigra letusoltak. Papa beborogatta a lábát, így neki ágyba vittük a hűs bort. Jólesett.

Ica a külön szobában aludt, én a zenével, füldugóval felszerelkezve megint jól pihentem.

2011.05.10 kedd, a nyolcadik nap

Ezen a napon egyedül kellett Egerig eljutnunk, azaz nem volt helyi kísérőnk. Természetesen - ezt nem írom minden napnál - itt is kaptak vendéglátóink egy képeslapot a Ráckevei vízimalomról. Ezek megírásakor mindig az épp bennem lévő érzéseket, gondolatokat írtam le, sokszor rövidke vers formájában.

Reggeli után, a Főnök vezetésével elindultunk. Megtaláltunk egy -a GPS-hez képest - rövidebb utat, így elég korán érkeztünk Egerszalókra, ahol egy parkban kellemesen megpihentünk, hogy a megbeszélt időpontra érjünk a találkozóra a templomhoz.

 

   

     

                                           

 

 

 Egerszalók felé

 

Gyuri mutatja a helyes irányt

Egerszalók - ahogyan azt a templomot bemutató hölgytől megtudtuk - a XVIII. század óta ismert zarándokhely. A zarándoklatokat egy vak kislány csodás gyógyulásának híre indította el. Finom kávét, majd az iskola menzáján ebédet kaptunk.

A faluból kiérve egy kaptatót kellett legyőznünk, amikor is az tűnt fel, hogy egy néni, Shlett Erzsi néni, aki a 80-hoz közel van már, teker kerékpárral felfelé. Egyszer csak megállt és odajött hozzánk. Kiderült, hogy még a faluban szeretett volna találkozni velünk, de elég korán továbbindultunk (hiába, ha nem köt a kísérők tempója, igazán meg tudunk táltosodni...). Erzsi néni hozott nekünk vizet, almát, cukrot. Szívünkben visszük/vittük Őt tovább. Ami adott, szívből adta, mint oly sokan az úton és cserébe csak annyit kért, hogy imádkozzunk el érte és a jó időért egy imát...

A dombtetőn - egy pár perces pihenőt tartottunk. A fűben észrevettem egy kiszuperált napszemüveget. Ajánlottam Gyurinak, aki először poénra vette a dolgot, de aztán bevillant Neki, hogy a szemüveg kis csavarja jól jöhet, mivel az Ő szemüvegjében még mindig az aszódi drót darab van. A szemüveget magunkkal vittük.

Eger előtt a Fehér Mária szobornál, elmondtunk egy imát, majd, miután felfestettünk két Mária Út jelzést, a Szépasszony Völgyén gyorsan keresztülvágtunk, mert az idő sürgetett bennünket.

A szervita nővérek kollégiumában volt a szállásunk. Egy gyors tusolás után már indultunk is a Fájdalmas Szűz Anya templomába, ahol a zarándokokért mondtak egy nagyon szép misét. Köszönjük.

Mise előtt Gyuri nyilatkozott a helyi TV-nek.

A mise előtt és utána is beszélgettem egy fiatalasszonnyal. Nagyon szeretett volna velünk jönni, de valamilyen oknál fogva ezt nem tehette meg. Kérte, hogy imádkozzunk érte.

Mise után finom vacsorát kaptunk. vendéglátó házaspár mesélt a családjáról. A hölgy elmondta, hogy egyik gyermekük párja nem hívő ember, és egy csodálatos imakérést írt a füzetbe, a felnőtt kori megtérőkért. Sokszor elolvastam azt a pár sort. Sokat sírtam és imádkoztam értük/értünk. Másik lányuk servita nővér lett. Másnap reggel, reggeli közben, le is játszott nekünk egy Vele készített riportot.

De térjünk vissza az estéhez. Megmutatták a kis templomot, ahová, közvetlenül a kollégiumból lehetett bemenni. Kaptunk egy-egy "csodás érmét". "Készíttessetek érmét az itt megadott minta szerint. Akik azt viselik, nagy kegyelmet kapnak... bőséges kegyelemben részesülnek, akik azt bizalommal hordozzák." szólt a kinyilatkoztatás 1830. november 27-én Labouré szent Katalin irgalmas nővérnek. A fohász, amit reggel és este mondjunk el: "Ó bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk!"

Mivel ezen a szálláson lelkigyakorlatosok is szoktak lenni, még egy pici, kis szobányi elmélkedésre elvonulásra alkalmas kápolna is volt az épületben.

Közben mostunk is. A centrifugálásban Gyuri volt segítségemre. Hátra volt még a napból egy szerelési feladat, illetve néhány vízhólyag megvarrása. Gyuri szerzett a háziaktól műszerész csavarhúzót (nem mágneses volt), amelynek segítségével sikerült a nap közben talált napszemüvegből a csavart kicsavarni, csakhogy problémát okozott, hogyan tudjuk Gyuri szemüvegébe ezt beletenni, mivel olyan kis apró volt. Talán két napja sincs, hogy felfedeztem, a bicskámon milyen praktikus eszközök vannak. A dugóhúzón túl még fogpiszkáló és szemöldök csipesz is. Gyuri persze ezen jót mosolygott, hogy milyen nőies bicska ez. Ez villant be nekem, és azonnal hoztam is a kis csipeszt, amivel meg tudtam fogni a csavart. Hármas erővel (Gyuri tartotta a szemüveg szárat, Papa csavarozott) sikerült megszerelni a szemüveget. Szerintem azóta is rendben van.

Ezek után még bemosakodtam. Istvánnak és a Főnöknek kellett vízhólyagot varrnom.

Mivel bőven volt hely a szálláson, én egy külön szobában aludtam, távol a horkolóktól.

2011.05.11 szerda, a kilencedik nap

Korán indultunk, mert 7 órakor kezdődött a mise a Bazilikában, amit Katona István püspök úr celebrált és a Szent István rádió is közvetített. Mise után megáldott minket a püspök úr, adott nekünk egy-egy szent képet, István könyvet is vásárolt, majd a közös fényképezés után a püspök még felkötötte a szalagot is a zászlónkra. Viszonylag sokan voltunk. Mai kísérőink, akik egy-két napot terveztek velünk jönni. Köztük Erzsike, aki közvetlenségével, nyitottságával nagyon közel került hozzám. Nyugalmat árasztott békéje, derűje.

Az Egri Bazilikában Katona István püspök atyával

Mise után Papa adott interjút a Szent István rádiónak.

Az első nagyobb pihenőkor testvériesen megosztottuk elemózsiánkat. Alma, csoki, szendvics, Jóska zsákjából még vörösbor is került. (Farkas József fafaragóval később a Bucsinon is találkoztunk, és együtt mentünk onnan Csíksomlyóig.)

Nagyon szép utakon haladtunk ezen a napon, jó tempóban. Elég hosszú, több mint 28 km-es szakasz volt.

Szomolyán, a falu határában, a polgármester, nemzetiségi ruhába öltözött hölgykoszorúval körülvéve, - ősi szokás szerint- kenyérrel és sóval fogadott bennünket. Miután a templomban közösen, körbe állva, egymás kezét fogva imádkoztunk és elénekeltük a magyar és a székely himnuszt is, röviden el kellett mondanunk, hogy ki milyen indíttatással jött erre az útra. Az egész jelenet megható volt. Ismét egy csoda, aminek részesei lehettünk. Nehéz volt megszólalni.

Bárdos István itt kért és kapott egy keresztet, amelyet egészen Tokajig, a Tisza hídig vittünk magunkkal, mint magyarországi keresztalja (Később Marosszentgyörgytől ismét volt keresztünk Berci révén).

Nem maradt el itt sem a vendéglátás (nagyon finom volt a krumplis pogácsa). Azt gondolom egyébként, hogy az út magyarországi szakaszán, a több száz kilométer gyaloglás ellenére, inkább híztam, minthogy leadtam volna csak pár dekát, pedig mindig figyelemmel kísértem Gyuri lépésszámlálója által kiírt elégetett energia értékeket.

Bogács! Kis üdülőfalu, melynek határában, még az erdőben járva, tárogató szót hallottunk. Egy úr várt minket egy pergola alatt, tárogatóján játszva. Csuda szép muzsika volt. A falucska templomának oldalán kőbe vésett Mária Út tábla. Kis fogadó csoport jött elénk. Ők is hoztak egy keresztet. A keresztaljak tisztelegtek egymásnak, majd együtt mentünk be a templomba.

Az ebéd - számomra különlegesség - káposztás-tejfölös bableves. Én még ilyen ételt nem ettem. Ízlett. Ott voltak Ica fiai is. Az ebédet a tájházban tálalták fel nekünk. Körben az asztalokon, kis, népviseletbe öltöztetett babák mutatták be a korabeli település életét. Egy néni - közkívánatra - mesét mondott nekünk. Élvezet volt hallgatni.

Ezen pihenő után vadregényes tájakon haladva jutottunk el Cserépváraljára. Itt is ugyanolyan nagy szeretettel fogadtak minket, mint végig utunk során. Néhány Mária ének és a himnuszok, egy kis frissítő után, indulás tovább Kácsra.

Itt csatlakozott hozzánk két csodálatos hangú fiatal lány. Nagyon szépen énekeltek.

Jó tempóban mentünk egy szurdokon keresztül, ahol kidőlt fatörzsek, nehezítették néhol utunkat. A Kácsi templom tornya az esti szürkületben tűnt szemünk elé. A tiszteletünkre tartott szentmisét csak pár perccel kellett a tervezettnél később kezdeni.

A vaddisznópörkölt, a vörösbor és a szeretettel ránk váró Kácsiakkal való találkozás után késő este feküdtem le. A többiek már aludtak. Mindenki egy nagy, teremszerű szobában. Szerencsére volt egy másik ugyanolyan szoba is, tök üresen. Én oda feküdtem le. Az ágy liliputi volt (általános iskolai erdei iskola szálláshelye), de nem annyira az ágy, mint az este lelki terhe nem hagyott aludni.

2011.05.12 csütörtök, a tizedik nap

Reggeli után kényelmes tempóban indultunk. Sályig csak egyszer kellett utat keresnünk, majd helyi segítséggel értünk be a faluba, ahol Zoli csatlakozott hozzánk.

Zoli csatlakozásával hat főre bővült a csapat.

Sógornője vendégszeretetét élvezhettük Tea, kávé, frissítő. A faluban ránk várakozó nénik nem győztek várni minket és ők is odajöttek az udvarba. Nagyon lelkesen meséltek nekünk. Az egyikük (talán 88 éves lehetett) elmondott egy imát. Nagyon tetszett nekünk és Erzsike le is jegyezte. (Arra a papírra, amire felírta az én elérhetőségemet. Mivel az imát Miskolcon odaadta nekem, így most Ő sem tud engem utolérni, megtalálni. Majd Bárdos István segítségét fogom kérni) Többször felolvastuk később azt az imát. Ahogy olvastam, egyre inkább az az érzésem volt, hogy ez egy vers. És valóban:

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott,

Egyszer csak könnyebb lett a terhem,

Valaki értem imádkozott

 

Valaki értem imádkozott.

Talán apám,anyám régen?

Talán más is,aki szeret,

Jó barátom vagy testvérem.

 

Én nem tudom,de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt,aki értem csak

Egyszer is imádkozott

 Sály: az imát mondó néni

Bárdos István elmesélte, hogy ezen a szakaszon, mint egy hat kilométeren, a nénik festették fel a Mária jeleket.

A nénik a falu határáig kísértek és még sokáig integettek.

Mocsolyástelep kis közössége egy szobányi kápolnában, nagy szeretettel fogadott minket. Itt is meséltünk arról, hogy ki miért jött, mi indította erre az útra. Finom ebédet kaptunk.

Kisgyőrben templomában szinte csak mi voltunk, illetve Bárdos István testvére a gyermekeivel. Kiderült, hogy Ők Ráckevéről költöztek ide néhány évvel ezelőtt (Mivel Icával közös tusfürdőnk már kifogyóban volt, megkértem, hogy hozzon egyet.)

Mályi határában az erdőből egy tisztásra fehér ló ugratott ki egy zsinóros mellényes, kalapos legénykével a hátán, majd megjelentek a fogadásunkra elénk jövő hívek is. Nagy meglepetésünkre és örömünkre köztük volt még a második napról ismert Veronika is.

Mai szállásunk Miskolc - Görömbölyön volt. Megérkezésünkkor betértünk a templomba. Amikor onnan kijöttünk akkor találkoztunk először Ferivel, aki itt csatlakozott hozzánk. Így a reggel még öt fővel induló csapat hét főre duzzadt, és persze voltak velünk néhány napra csatlakozó zarándokok is.

A jó hangulatú vacsora után matracokat tettünk a földre fekvőhely gyanánt. Bár csak egy mosdó, tusoló volt ennyi emberre, megoldottuk ezt is.

(Így utólag sokszor gondolkodom azon, hogy valójában el sem tudtam magamról képzelni, hogy olyan szálláshelyeken el fogok tudni aludni, ahol utunk során simán elaludtam, hogy nem fog problémát okozni az, hogy 8-10 embernek csak egy WC, tusoló jut, hogy néhány nagyon durva esetet kivéve sikerül megbirkóznom a horkolás adta nehézséggel ... azaz gőzöm se volt tűrőképességem határairól.)

Görömbölyön is sikerült aludnom, pedig a közös légtérben feszt ment a horkolás.