Czestochowától Medjugorjeig 2011 nyarán

Isten nagyobb dicsőségére!

Ad majorem gloriam Dei

A Mária Út Észak-déli szakaszának végigjárása közúton Czestochowa-tól Međugorje-ig.

2011. június 29-én, Péter Pál napján esős időben krakkói átszállással Czestochowa Fényes Hegyére Jasna Gorára érkeztem, arra a lélekemelő ünnepre, amikor egy magyar zarándokcsoport átvette a Fekete Madonna kegykép másolatát, hogy elhozza hazánkba.

Másnap kezdetét vette az én 40 napos zarándokutam a Mária Út Észak-déli ágán, 5 országon keresztül Czestochowa-tól Međugorje-ig. Már első nap megbeszéltem magammal, hogy utam során semmin sem fogok bosszankodni, hanem teszem jobb lábamat a bal elé és a balt a jobb elé. Eső, zivatar, szélvihar, átázás, forróság, kánikula sem akadályozhat abban az elhatározásomban, hogy végiggyalogoljam az 1300 kilométert, amit hozzám méltó kihívásnak tekintettem, ugyanis végig közúton haladtam, hiszen a zarándokút jelzései külországban egyáltalán, de még Magyarországon is csak hiányosan voltak felfestve. Azon sem rágódtam az első naptól kezdve, hogy hiányzik-e ez a próbatétel most nekem, és hogy van-e értelme egyáltalán ilyen vállalkozásnak, fáradozásnak.

Most, 4 hónap elteltével teszem fel néha magamnak a kérdést: Hogy merészeltél belemerülni egyedül az ismeretlenbe? Csak hazaérkezvén tudtam hálatelt szívvel felismerni az Út semmihez sem hasonlítható gazdag ajándékait. Ugyanis az útonlevés hozza meg igazán a szív örömét, a lélek megnyugvását, gyönyörét és vigaszát. Az Út megtételéhez igénybe vesszük hús-vér testünket, melynek kínjai, fájdalmai, sebei meggyógyulnak, elmúlnak. A test öröme, gyönyöre pedig pillanatnyi és hamar feledésbe merül. Ezzel szemben a szív öröme, a lélek emelkedettsége, gyönyöre örökre megmarad, belőle táplálkozhatunk, általa vigasztalódhatunk. Azonban a lelki bánat, fájdalom, mulasztás sokáig mardos bennünket és talán életünk végéig sem múlik el.

 Ha most az a 350 000 Forint, amit 40 nap alatt kiadtam valamely bankban a nevemen van és nincs szívemben, elmémben mind az az élmény, amit az égiek nyújtottak nekem utam során 350 000-szeresen szegényebb lennék. 

 Szeretnék röviden beszámolni néhány múlhatatlan zarándokúti élményemről. 

Napirendem kevés kilengéssel így nézett ki: - reggel 5 vagy 6 órakor indulás a 13 kg-s hátizsákkal. A boldogságos, a fájdalmas és a dicsőséges rózsfüzér elmondása után az átlag 32,5 km felének legyaloglását követően 10-11 óra tájban reggebédeltem. A távot kitűztem ugyan, de odaérkezvén, hol fogok megszállni, ugyancsak foglalkoztatta fantáziámat. Persze igyekeztem előre megfogalmazni németül, angolul, oroszul akadozva lengyelül, szlovákul vagy horvátul utam célját és szálláskérésemet. Plébániákon kísérleteztem, és volt, hogy sikerült, de ha nem, akkor panzióban, szállodában mostam ki esőtől nedves és átizzadt ruhaneműmet, majd tartalmas vacsorát fogyasztottam egy-egy étteremben. Ahol alkalom kínálkozott, esti misét hallgattam, majd naplót írtam és megterveztem a következő nap mettől-meddigjét. Útközben ima után éneklés, nótázás, egy-egy életszakaszom átgondolása, sikerek, kudarcok elemzése, sok-sok meditálás János evangéliumának még lefekvés előtt elolvasott egy-egy szakaszán.

Első zarándoknapom kikötője Olsztyn városkában a Szent Antal kongregáció apácakolostorában volt, ahol az olaszul beszélő szakácsnő gazdag vacsorával és pihenő szállással látott el. Július 1-n esős napon( a 40 napból 18 esős volt) Zarki-ban a másnapi "recoronacia" ünnepség miatt se plébániákon se kolostorban és még pazióban sem találtam szállást, ezért a 28 km-re még 5-öt rágyalogoltam, hogy Myszków város egyik modern építésű templomának plébánosánál kapjak befogadást. Pillanatok alatt terüljasztalkámat varázsolt elém, levest melegített, teát főzött és a hittan teremben díványt biztosított a számomra. Elsietett konferenciára, reggel útravaló csomagot találtam az ajtóm előtt. Egy garast sem fogadott el tőlem, de nagy elismeréssel gratulált zarándoktervemhez.

Olkusz-ban, Kalvaria Zebrzidovszka-n, és még két plébánián úgy segítették utamat, hogy egy panzióban helyeztek el és fizették a szállás és a vacsorát. Utam 7-k napján esőben eljutottam Jordanow nevű városba. A templom melletti virágboltban kértem útmutatást a plébániához. Az asszony mobilján Oxford-ban tanuló leányával kapcsolt össze, hogy az angol mondataimat tolmácsolja az anyjának lengyelül, így elkerültem a Krakkóból frissen idehelyezett plébánoshoz, aki remekül beszélt németül, megebédeltetett, mivel itt első zarándokként fogadhatott engem. Gondoskodott egy panzióról és vacsoráról. Estére elállt az eső, misére mentem, ahol a virágárus asszony minden barátjának bemutatott, mint olyan magyar zarándokot, aki 6 nyelven beszél, csak éppen lengyelül nem tud?- kérdezték. Megígértem, hogy a következő vándorutamon már fogok tudni valamit lengyelül is.

A 8. napon Orawka nevű településen egy fazsindelyes templom tűnik fel, amilyet Nyírbátorban vagy Máramarosban látni inkább. Amikor a rácsok nem engednek bejárást és fordulok meg, közeledik a kulccsal egy hölgy és beszél németül. Bevezet, és én ájuldozom, mert az oltár baloldalán Szent István, jobboldalán Szent László, fent Szent Margit és Szent Erzsébet szobrok állnak a legnagyobb tiszteletben. Teljes órát töltöttem a fakazettás mennyezetű, magyar történelmet őrző templomban.

Másnap reggel kirajzolódik a láthatáron a Magas Tátrának néhány hófedte csúcsa és 9 órakor Isten akaratából, Krisztust követve, a Szűz Anya oltalmában meghaladom a Mária Út lengyel szakaszát, és Felvidéken zarándokolok tovább. Trstená-ban egy fiatalember, aki délafrikai antilopvadászélményeiről mesélt, vezet el a Ferences kolostorhoz, hogy zarándokútlevelembe pecsétet és éjjeli menedéket kérjek. Pecsétet igen, de menedéket nem kapok, úgyhogy Tvrdosin első panziójában vettem ki szobát. A betonúton való gyaloglás következtében, vagy a túlsúlyos hátiteher miatt a jobb lábfejben már 4 napja erősen szúr valami és aggódást kelt bennem az is, hogy nagyon megdagadt estére a bokám. Hideg borogatással próbálkozom, ami lohasztotta ugyan a gyulladást, de ráállni nagyon fájdalmas lett. Nem adom meg magam a fájdalomnak, tovább megyek és egy-két km után, megfeledkezem a fájdalomról. A 32 km-s ütemes (4 km/óra sebesség) meneteléssel szombat délután Dolny Kubin-ba érkezem, ahol már nem kísérletezem plébániai bekérezkedéssel az elutasítás kudarcát elkerülendő, egy múzeumba terek be információért. Az idős úr nem németül és nem angolul, hanem magyarul akar segíteni rajtam és sikerül neki a fia barátjánál 10 euróért a strandnál nagyon remek szállást kieszközölnie a számomra.

 Reménykeltően lohadt a gyulladás, de nem tökéletes és nem fájdalommentes. Fölséges fenyvesek közt kanyarog egyre fennebb az autóút. Ha gyalogos kerül elém, szóba elegyedek vele, és amikor elmondom neki, hogy Međugorje utam végcélja, csak annyit mond nagy szemeket meresztve:  Jesszus-Mária és a legjobbakat kívánva gratulál. 30 km-s mai utam felén 10 órakor Ruzomberok-ban vagyok és torony blokkok között pihentetem egy félórát a lábamat. Zivatar kapott el és eső kísért be egészen Liptovska Osada-ba. Itt a Vasilko panzióban két ápolónő jegelte, masszírozta, balzsamozta a feldagadt bokámat, aztán csatlakozott hozzánk még egy németül beszélő házaspár, és másfél órán keresztül nagyon jól tudtunk ide-odafordítással diskurálni. Kötszerrel, gyógyszerrel láttak el engem, szegény vándort és csak csodálták tervemet és kitartásomat. Mária búcsújáró helyen Staré Hory-n áthaladva 34 km-t haladtam nyári hőségben Beszterce Bányáig. Zarándokutam egy harmadát tudom magam mögött, amikor Zólyom városát beveszem. Útközben pacsirta énekében gyönyörködtem és Szinnyei Merse Pál festménye, valamint Kosztolányi novellája jutott az eszembe. Déli harangszóra bejutottam a városba és plébániák helyett Zólyom legelőkelőbb Pol’ana nevű hoteljébe merészeltem szobát kérni, amelynek 35 eurós árából 15 eurót lealkudtam. És sikerült. Ilyen csak még egyszer fog előfordulni: Mohácson.

 Minden országban előfordult, hogy autósok invitáltak kocsijukba, amely ajánlatot sok köszönet mellett sohasem fogadtam el. Úgy vélem, hogy szánalmas látványt nyújthattam nagy hátipoggyászommal száguldó kamionokkal szemben menetelve. Derűs égbolt, ragyogó napsütésben árnyas patak mentén almát, kekszet és mogyorós csokoládét reggebédeltem, miközben sasok vijjogását hallgattam, ami Sütő András drámáját juttatta eszembe. Mária utam káprázatos erdőkkel borított hegyek között kanyarog. Köszönöm Istenem. Béla Bánya szűk utcáin fel még feljebb és még, amikor Selmecbánya Kálvária templomát pillantom meg. 30 km-t zarándokolva 40 eurós szobát kaptam csak ebben a patinás szép bányavárosban. Éjjel 1 órakor János evangéliumából azt a rész olvastam, ahol Jézus beszél magáról. Ez másnap sok utángondolásra adott okot.

 Július 14-n a 15. zarándoknapomon Selmecbányáról egy Ilija nevű zsákfaluba tévedtem 10 km-s utat megtéve, de ha valaki nem tud segíteni, akad mégis más, aki tud és akar. Turistajelzésen Kelet felé tartva egy tehenészet területén akadt 3 ember, akik Sväty Anton felé az 51-s útra irányítottak. Hála neked nagy Isten, több kő esett le a szívemről, mert nem kellett visszafordulnom. Több népi vallásos ihletésű szoboralkotást találtam az 51-s autóút mentén. Egy nagyon magasba emelte a lelkemet. Prencov nevű faluban Szent István Magyarország királya felajánlja országot és a koronát a Szűz Anyának szoborkompozíció díszeleg megőrizve, ápolva, körülvirágozva latin felirattal. Tiszta szlovák településen ilyet látni, számomra annak bizonyítéka, hogy ahol a hit, a remény és a szeretet honol, ott a politika gyülöletmagva nem tud gyökeret verni. Ennek a tévelygős napnak volt még egy csodás adománya. 40 km-t legyalogolva Hontianske Tesáre nevű faluban eljutva nem találni se Zimmer frei-t, se free room-ot, tovább kellene vándorolni, de meleg van, húz a hátizsák, fáj a lábam, a derekam meg minden. Ekkor megpillantok egy anyukát, egy apukát meg a kisleánykájukat, ők autójukból ágyneműt hordanak be egy házba. Utánuk settenkedem, és németül elmondom, honnan, hova meg, hogy szállásra lenne szükségem egy éjszakára. Az evangélikus papnő konzultál a férjével és kettő perc múlva átadják a parókia kulcsát, mert ők Dudince-ben laknak, és a kurátorhoz vezet, akit felkér a papnő, hogy nekem kiadós vacsorát készítsenek. Hát ennyi csodát egy napon alig tud feldolgozni és hálása megköszönni a vándor a gondviselő Istennek.   

 Innen az útvonal az Ipoly mentén vezet, és ha a Teremtő erőt adott, és szabad elhatározásból zarándokolhatok senkinek kárt nem okozva, akkor ezt kell tennem, Ad majorem gloriam Dei. Dombra fel, fel megint fel és fel, kicsit le, de főleg fel még feljebb és még. 31 km-re eljutok a Felvidék utolsó szálláshelyére Ipolyszakállosra. Másnap Párkány irányába vándorolva megpillantom az esztergomi bazilikát és újabb 31 km után a 17. napon 501. km-t magam mögött tudva Magyarországra érkezem szombaton 2011. július 16-án. Este 6 órakor Karmelita Boldogasszony Máriát ünnepeltük a szentmisén az esztergomi bazilikában. Vasárnap Dobogókőre szándékoztam feljutni a Mária Út jelzésein, de azok sehol. Tévelygésemből előbb egy Pártiumból (a szilágysági Diószegről) származó asszony majd egy gyergyószentmiklósi házaspár terelt jó irányba Pilisszántón és Pilisvörösváron át Pilisszentivánra, ahol a zarándokházat lelakatolva, beriasztózva találtam. És ekkor előállt a nap harmadik segítsége Budapestről, hogy éjszakára fedél legyen a fejem fölött. Neki sokat köszönhetek, mert a horvátországi és boszniai-hercegovinai útszakaszomnak ő lett a mentora: Vécsey Annamária. Bátorításait ezúttal is hálásan megköszönöm. Buzgó imái nagy segítségemre voltak vándorlásom során. Solymártól a városmajori templomig nagyon szépen jelzett Mária Út szakaszon zarándokolhattam kellemes nyári időben az Anna réten áthaladva egy majdan felépülő Mária-templomért imádkoztam. A Margit körúti ferences rendházban töltöttem egy vihartól hangos éjszakát és az itt kapott útravalóval Szigetszentmiklósra érkeztem, ahol ismét több átvonuló vihartól nyugtalan éjszakában volt részem. Mindig, amikor kimerülés, bágyadtság kerít hatalmába így szólítom meg az Urat: - Fáradt vagy én Krisztusom? Jöjj, add a kezed! Segítek. Hadd lehessek most én a te Cirenei Simonod! 

Tököl után már fel kellett arra készülnöm, hogy kellemetlenül sok esős napom lesz. Szigetszentmárton egyik kávézójában akartam a sűrű eső végét kivárni, de türelmemet veszítve ponchóba burkolózva nekivágtam a vigasztalan rossz időnek. Egy ráckevei éjszakázás után Lóréven oly kegyetlenül szeles, hideg esős órák következtek, amíg a komp átvitt a szigetről és Dunaújvárosba értem, hogy több autós honfitársamnak megesett rajtam, vihar tépte öreg zarándokon a szíve és felvett volna a kocsijába, de én konok elhatározásom és fogadalmam mellett szilárdan kitartottam, és nem szálltam be a járgányokba. Ebben a városban egy Jehova tanúja fiatalember vezetett el egy panzióhoz és megígérte, hogy imádkozik elhatározásom sikeréért. Egy még a spanyol El camino-n megismert zarándoktársammal adódott alkalmam találkozni és emlékeket felidézni. Bölcske nevű település nem esik ugyan a Mária Út vonalába, de inditatást éreztem ferences atya tanárkollégámat itt szülővárosában meglepetésszerűen felkeresni, hogy elmeséljem neki néhány élményemet és kivívja csodálkozó elismerését. A bölcskei plébános, Feri bácsi nagylelkűen fogadott és ellátott minden vonatkozásban, de óvva intett attól, hogy túlerőltetéssel romboljam 72 éves testemet. Azt végképp megtagadta, hogy másnap reggel 6 órakor reggeli nélkül hagyjam el plébániáját, 5-kor kelt, hogy teát főzzön, tojást süssön, és csomagot készítsen nekem az útra. Áldj meg őt, a 88 éves lelkiatyát a Jóisten!

 Felkelt a nap és hálatelt szívvel indultam imádságos vándorutamra. Pakson ismét ponchóba tekertem magam, nos nem mondok újat, mert esik, esik, és csak esik. Ez elvette a kedvem attól, hogy Kalocsára menjek. Inkább Tolnát céloztam meg 43km-s távolságban. Előbb a paksi Atomerőmű déli behajtójánál egy fedett buszmegállóban megállapítom, hogy ebben a pocsék időben a leghelyesebbet cselekszem: imádkozva, meditálva rovom Mária zarándokutamat. Mit tehetnék jobbat? Tvznék, interneteznék, olvasnék megvakulásig? Nem inkább haladok Dél irányba autófröccsben, autógázban nem bosszankodva és nem zúgolódva.

Fél öt van, amikor Tolna temploma mellett a plébánia előtt megjelenik a fiatal pap, örömmel fogad, pecsétet ver a zarándokútlevelembe, szobát nyit és az esti búcsúmiséje után, (ugyanis új plébániára kapott kinevezést) áldását adja további vándorutamra. Túlfeszítettem erőmet ezen a napon, fáj mindkét lábam, hátam, derekam.

  Ekkor jön öcsémtől az SMS, hogy Édesanyánk 93 évesen rohamosan leépül, és hamarosan örökre elmegy közülünk. Nem tehetek annál jobbat, minthogy imádkozom érte. Persze töprengés, lelkifurdalás lesz úrrá rajtam, aztán tudatosul bennem, hogy Isten akaratában való megnyugvás az egyetlen észszerű magatartás. Az úton levés segített hozzá, hogy lelki békével elfogadjam az Úr végrendeletét.

Július 24-től 30-ig Édesanyám agóniája foglalkoztatott. Utolsó levelemben megköszöntem neki értünk való minden aggódását, küzdelmét, fáradozását, jóra, kitartásra, imára való nevelését. 28-án a levél megérkezett, az öcsém könnyeivel küzdve felolvasta neki, és 4 óra múlva jobblétre szenderült, és égi Édesanyánkhoz szállott a lelke. Ezt a személyes vallomást ne vegyétek rossz néven!

Bátaszékre igyekszem ezen a vasárnapon. Szekszárdon egyorvos érdeklődik úticélom felől, és felébredt benne a vágy, hogy kiszabaduljon a hétköznapok taposómalmából, kötelékek és korlátok nélkül átadja magát egy hátizsákra redukált független Mária úti zarándoklatnak hegyen-völgyön át, országokon keresztül egy távoli búcsújáró hely felé.  Fél háromra eljutottam a bátaszéki templomhoz és plébániához, hogy zárt ajtókra találjak. Ilyenkor nincs türelmem kivárni, míg valaki 2-3 óra múlva előkerül, mert mosnom kell, étkezni szeretnék, lábápolást végezni, naplót írni, a következő napot megtervezni. Egy Tir nevű eléggé lenemírható minőségű motelbe megyek 4000 Forintos éjszakáért. Szappan, papír tisztaság sehol. A zarándok ezzel is beéri, és nem óg-móg.  

Kárpótolt ezért a mohácsi Szent János hotel igazgatója, akinél nagyon szép, előkelő szállodai szobát kaptam jutányos áron, miután két magas fallal, rácsokkal, néma telefonnal, leeresztett rolókkal bevehetetlen plébánián bekérezkedni próbálkoztam. A szállodaigazgató saját kocsiján elvitt a mohácsi csata színhelyére is és másnap reggelre gazdag csomagot készíttetett számomra útravalóul. Nem úgy terveztem, hogy a következő éjszakám lesz az utolsó Magyarországon, mert önmérsékletre akartam magam fogni és nem 41 km-t legyalogolni, de amikor reggebédelésemet követően Villányon keresztül csak 23 km-t láttam a közlekedési táblán, feladtam óvatos menetelési szándékomat, mert annyira bennem van a mehetnék, hogy éjjel 2 órától már ne alszom. A villányi borkóstoló után a kitűzött cél Máriagyüd. Késő délután fél 6-kor bezörgetek a máriagyüdi zarándokházba. Kiírás: Előzetes bejelentkezéssel du. 4-ig kell megérkezni. Bumm! Most méltatlankodni kezdtem, hiszen a zarándok nem kélyutas, és ha éjfélben érkezik esőtől vizesen, hőségtől kitikkadtan befogadtatást kell kapnia a ház igazi rendeltetésének megfelelően.  Imre atya jóvoltából a 100 fokos kétségbeesésem csillapul, mert szállást kapok a plébániáján. Nem kell visszagyalogolnom Siklósra. A 7 személyes szentmisén hálát rebegtem ezért az isteni gondviselésért.

 28. zarándoknapomon, július 27-n reggel ugyancsak nedvesen húztam magamra a kimosott de meg nem száradt ruhaneműt,és 11 órakor kiléptem az EU országokból  két határellenőrzést megélve Horvátországba. Donji Miholjac Sw Mihaela templom plébánosához érkeztem. Beszél németül és elhelyez a hittanterem szőnyegén. Szerda este itt a templomot a hívek teljesen megtöltötték, fiatalok, suhancok, házaspárok gyerekestül igaz hittel énekelnek. Otthonról SMS: Édesanyánk haldoklik. Jaj,jaj, jaj! Vétkezem-e, hogy nem segítek neki közelségemmel átjutni az öröklétbe? Sírva imádkozom a dicsőségest, mert azt ő is szívesen imádkozta.

Mivel a pap a bejárati ajtót bekulcsolta, ablakon másztam ki hátizsákostul, hogy reggel ne költsem fel ily szakadó esős időben. Nasice felé autós ajánlkozik, hogy bevesz a kocsijába.

Három órakor a zarándokútlevelembe pecsétet ugyan kapok egy ferences atyától a hatalmas kolostorban, de ágyat nem, menjek a Park hotelbe 288 kunáért.  Július 28-a SMS: Édesanyánk az örök hazába költözött. Eddig fiának szólított valaki. Az én Mária Édesanyám most már égi Édesanyánk közelében van, és követi lépéseimet. Útközben Caglin felé zord, hideg, esős fázós szakaszt rovok és egy rozzant buszmegállóban, fogyasztom almámat és kekszemet. A városka új templomához érek, jön elém a fiatal pap, üdvözöl, pecsétet ad és autójába ültet, hogy szálláshelyet keressen nekem. Talál egy németül beszélő asszonynál menedéket. János evangéliumának ismét a végére jártam, és kérdések tolakodnak a nyelvemre: Krisztus urunk beszélt-e rejtélyesen? Az evangélista fogalmazott-e érthetetlenül? Vagy a magyar fordítás nem teljesen értelmes? Ki fogja ezeket a kérdéseket valaha is megválaszolni nekem?

 Hogy a szülői házban nem fog a Mamám reszkető kezével felém nyúlni, és nem térdepelhetek a lábai elé- alig elképzelhető.

  A dohos szoba levegőjét ruhám, zsákom napokon át árasztotta tovább. Esőben indultam innen a 31 km-re lévő határvárosba: Slavonski Brod-ba Fra Ilija ferences páterhez, akit ez év májusában a Mária rádió stúdiójában ismertem meg. Utamat róva kigondoltam egy Mária Credo-t és a ravatalon nyugvó, feketébe öltöztetett, halálsápadt Mamámra gondoltam. Temetése órájában megadatott nekem- köszönöm Istenem- hogy a város egy fenyőfás parkjában senki által nem zavartatva lélekben ott lehettem a gyászszertartáson elsiratva Édesanyámat. A Száva határfolyó partjához értem jött Fra Ilija és elvitt a rehabilitációs intézetébe, ahol elhelyezett erre az éjszakára, és július 31-én autójával áthajtott Boszniába Plehán kolostorba, ahol a balkáni háború után sok reménnyel és erőbevetéssel dolgoznak szerzetesek és civilek. Egy közeli faluba vasárnapi misére mentünk egy szétlőtt, lerombolt templom mellé. Csak negyed 11-kor kezdtem meg gyaloglásomat Doboj felé, elhaladva számtalan tönkretett lakóház, templom, iskola mellett, amit a vak nacionalista düh tett romhalmazzá.  Fél 6 lett, mire megszálltam egy hotelben és a müezzin énekébe belevegyült a szomszédház lakodalmi dübörgése, és ez éjfél után 1 óráig 200 decibellel rezegtette az ablakom, ennek dacára 4-kor már kémlelem ez eget, hogy Zepce felé vegyem vándorutamat.

Ezen a 40km-s szakaszon útkezelő brigád kísérte élénk figyelemmel délirányú haladásomat, és 1190 m és 580 m hosszú alagutakon átszorongva Zepce előtt nagy ovációval gratuláltak, sőt amikor oroszul elmeséltem zarándokutam honna-hováját mind az öten kezet szorítottak velem, és kívánták, hogy Isten segítsen végig életem során. Gyakran teszteltem haladási sebességemet vándorlásom során és hibátlan a 4 km per óra. Nagy, magas hegyek vesznek körül és a várostól távolabbi panzióban foglalok 30 Konvertibilis Márkáért egy szobát. Feltűnt, hogy ezen a 17-s számú gyorsforgalmi sztrádán rengeteg D, A, L, NL rendszámtáblás márkás autó robog ide-oda. Csaknem Boszniában nyaral eme országok lakosainak fele? Az itteni polgárok vendégmunkásként szereznek olcsón egy használt kocsit, és keltik vele itthon a feltűnést. Ezt a sejtésemet később egy drezdai német megerősítette, aki Međugorjé-ról még sosem hallott, de ámulatára lerajzoltam neki a Mária Út vázlatát.

2011. augusztus 2-n betöltöttem 72. életévemet és a ködös, borongós reggelben az utászok már menetelésben találnak és hangos dudaszóval, integetéssel köszöntenek, pedig nem is sejtik, hogy milyen jólesett ez nekem születésnapomon. Most kávéházi reggelit engedek meg magamnak. Hirtelen nagyon elszűkült a Boszna folyó szorosa, úgyhogy az autópályát a hegyekből faragták ki. Két kivilágítatlan, ingatag betonlapos alagút felfokozott autódübörgése félelmet keltett bennem. Zenica-ban elhelyezkedve a vacsora is bőségesebb volt, 30 KM-et adtam ki érte. Éjjel, amikor lábra állok, a duzzadt talpak éreztetik túlhajszoltságukat, de 5-kor már indulásra sürgetnek, és nincs nyafogás. Az előző napi 38 km helyett, ma csak 28-at akarok Novi Travnik-ig legyalogolni, és reggeli tornával kezdem 73. életéven első napját. A hotelben kapott reggelit egy benzinkút kávézójában fogyasztom el egy teával, miután gyönyörű kanyargós szerpentinen 600 m magasra emelkedtem fel a hágóig. Ezt követően olyasmi fordult elő velem, ami könnyekig meghatott. Két férfi gyümölcsstandjánál nyári almát vásároltam 1 KM-ért, és amikor oroszul tájékoztattam őket úticélomról, két marokkal adták volna almájukat, fizetséget ne is várva. Nem fogadtam el, mert nehéz a zsák. 2 km-t távolodtam már tőlük, amikor autójával az egyik férfi utolért, 10 KM-et a kezembe nyomott, hiába tiltakoztam, integetett és elhajtott. – Én kapok alamizsnát ezektől a háborút viselt, nagyon szegény emberektől, amikor ők volnának inkább segítségre szorulva? – Könnyezve rozsfűzért imádkoztam értük nyomban. Két biciklis egyetemista hajtott el mellettem, A város bejárata előtt megvártak, és angolul szót váltottunk arról, hogy ki mit tesz éppen. Nem szerénykedtem, és említést tettem az El camino-ról, az olasz Szent Ferenc zarándoklatomról, az osztrák Máriazell-i utamról, no meg lerajzoltam nekik is a Mária Út 7 országot átfogó vonalát. Gratulációjuk jólesett, de kiprovokáltam tőlük születésnapi gratulációt is. Itt már a második ingemtől és a harmadik pár zoknitól váltam meg, mert elrongyolódtak.

Bugojno felé körben és hidegben kezdtem meg 36. zarándoknapomat. Az elsuhanó kamionok szele ilyenkor kellemetlen nagyon, de a déli hőségben hűsítőleg hat. Állandó szerpentines emelkedő, gyönyörű látvány, fejem fölött nagyon magasan kanyarognak az autók, oda fel fogok jutni én is. Engem ösztönzött az, hogy átjárom a Dinári Alpok 1160 méteren lévő hágóját, és mögötte egy zöld réten letelepedtem reggelizni, kellemesen felmelegedett időben, mert 2 óráig szinte minden nap felhő takarta el hősugárzó csillagot, óvva engem a kánikulától. Itt már autósok, kamionosok dudájukkal üdvözölték személyemben az öreg zarándokot, mint Spanyolországban. A 29 km-s távot 1 órára lejártam, és a város elején egy lövedékektől megsebzett tornyú templom fiatal plébánosa felkínálta egyik szobáját éjszakára, bekapcsolta a hősugárzót, hogy a kimosott holmim reggelre megszáradjon, ebéddel, vacsorával látott el, de semmi pénzt sem fogadott el tőlem. Viktor atyának hívják, aki azt javasolta nekem, hogy a 16-2 út mentén haladjak Dél felé, ha már úgyis közúton zarándokolok. Jól beszélt németül. Amikor és távoztam a plébániáról, ő még aludt. Papíron vettem tőle búcsút.

 Alig hagytam el kora reggel Bugojno-t, jön velem szemben egy kétmankós, félszemű idős férfi, aki megkapta tőlem az almások alamizsnáját. - Hválá! - mondta, mert meglepettségében más nem jutott eszébe. Baloldalon az út mentén halálfejes Mine feliratú plakátok figyelmeztetnek a taposóaknák veszélyére. A napi penzum felét (20 km) megtettem és reggeliztem, és 1130 m magas hágóra igyekeztem, amikor egy nő autójával visszafordult, hogy citromos itókát, vizet adjon nekem. Ez pénteken volt és ő sietett, hogy szombatra Međugorjé-ba érkezzen a jelenések 30. évfordulójának ünnepségeire. Magával vitt volna, de semmiért sem ültem volna autóba kb. 100 km-rel a cél előtt. A folyadékkal nagy jót tett velem. Gyönyörű látvány tárult elém, felsiettem egy magasabb dombra, hogy panoráma fotót készítsek a Dinári Alpokról, feledvén az aknák veszélyét. Fotózás után kaptam frászt, és megpróbáltam odalépni, ahol felmásztam. Sikerült - hál' Istennek!  Prozor nevű városban töltöttem az éjszakát, jól aludtam most a finisben.

 38. zarándoknapomon a 30 km-re fekvő Jablanica-ba fogok eljutni. Augusztus 6-a van.  5 óra 20-kor elhagyom Prozort, monstrum óriási hegyek között ereszkedem folyton, belemerültem a ködbe a Rama majd a Neretva folyók mentén. Slatina kis városka első házába beinvitálnak, teával és süteménnyel kínálnak. Ma +32 fok meleg lett, szerencse, hogy 2 órára már a mosással is végeztem Jablanica-ban. Megkerestem a szinte teljesen muzulmán városban a katolikus templomot, de zárva találtam. Reggel a Neretva bal partján haladva a hegyóriások, mint a megfáradt piramisok a várható hőség elől a hűs vízbe igyekeznének. Vasárnap van, a hangulatom is vasárnapi, alagúton át kezdenek a hegyek nagyobb teret engedni folyónak, vasútnak, és sztrádának. Mostar felé haladva 45 km-t kell legyalogolnom. 10 órakor a hotelből kapott csomag felét elfogyasztom, estére tartogatván a másik felét. + 35-36 fok hőség most tört rám nagy intenzitással, pánik környékezett, mivel a félliternyi vizet kiittam, és még nem láttam a horizonton települést. 1 óra elteltével vízhez jutottam ugyan, de amikor egy gyümölcsárus asszony két fügével és egy fürt szőlővel közeledett felém, rá kellett ébrednem, hogy szánni való, kétségbe ejtő látványt nyújthattam. Nagyon hálásan mondtam neki: Hvala ljepo! Fél 5-kor a ferences kolostorba zörgettem be, de nem kaptam csak pecsétet célom utolsó előtti állomásán. A szentmisén ugyan részt vettem, de még csak nem is sejtettem, hogy mi lehetett az evangélium. Fotózni mentem a bazárba, a hídhoz, a golyók sebezte épületekhez.  A túlméretezett táv, a hőség, az utcai hangoskodás nem hagyott aludni. 4 óra előtt a müezzin hívta imára a muzulmán híveket közvetlen közelről, de távolból is hallani lehetett egyet.

2011. augusztus 8. Zarándokutam utolsó napját kezdem 6 óra előtt. Vártam és sietettem ezt a pillanatot, de fájlalni fogom, hogy bevégzem. Szép, kellemes reggel és csak 23 km-t fogok menetelni, ezért lazán, lustán mozogtam, hiszen a tegnapi távnak csak a fel ez a mai.

A kanyarokkal teli úton a "Hegyek-között"-i településeket szemléltem, hátha messziről megpillantom a "Béke Királynőjének Máriának" bazilikáját. Nem. Sok autó, nagy por, rengeteg ember, még több bódé és kegyárus. Odaértem a bazilikához, megszereztem az utolsó pecsétet a zarándokútlevelembe és az információs irodában a recepciós hölgy, amikor felfogta, hogy 1300 km-t gyalogolva Czestochowa-ból ide Međugorje-ba érkeztem több telefonálgatás után közölte: Önt taxi elviszi egy helyre, ahol fizetség nélkül teljes ellátást kap, holnap taxi önt elhozza a Mir-rádió stúdiójába, hogy interjút adjon zarándokútjáról. Nanci és Patrick nagylelkű amerikai házaspár kastélyába kerültem. A kastély háziasszonya mintha a testvérét fogadná, úgy ölelt át és a jelenlévő angolok és olaszok elé, mint szenzációt állított.

Ebédet kaptam és rögtön a Krizsevácra igyekeztem, hogy este 6-kor megtapasztalhassam a hitében rendíthetetlen sokaság áhítatos imáját a kegytemplom tágas terén.

Augusztus 9-én az interjú után megkezdtem fordulatos hazautazásomat.

Roszel István, a szentendrei Ferences Gimnázium német-magyar tanára