Nagykeddi kópházi zarándoklat

Szeretettel köszöntöm a mai zarándoklat részvevőit, kérjük a Máriacelli Szűzanyát, közös Édesanyánkat, imádkozzon értünk, hogy ebben a hit évében megújuljunk hitünkben és tanulságot tegyünk Krisztusról az emberek előtt.

Kedves Testvérek!

Egy zarándokút végén adunk hálát most Istennek. Előttünk jár a Szűzanya, akinek egész élete zarándokút volt. Ebben a templomban is Őt tiszteljük, Őt aki meglátogatja Erzsébetet. Zarándokútja végén Szent Fia megdicsőítette Őt. Őt, aki a Fájdalmas Anya, aki azóta is, annyiszor hullatta véres könnyeit értünk testben, lélekben, s végül felvitetett a mennyei dicsőségbe.

Zarándokutunkon, ami az egész keresztény életet is jelenti, a Szűzanya előttünk megy a hit útján. Most a Hit évében szeretnénk egyre jobban elmélyülni katolikus hitünkben. XVI. Benedek pápa hirdette meg a Hit évét a II. Vatikáni zsinat kezdetének 50. évfordulójára és a katolikus egyház katekizmusa 20. évfordulójára, hogy jobban megismerjük keresztény hitünket, hogy elkötelezzük magunkat Jézus Krisztus és Egyháza mellett a világ üdvősségéig. Nekünk különösen is fontos ez, hiszen évtizedeken keresztül keveseknek adatot meg az a kegyelem, hogy katolikus hitünket és annak igazságait felnőtt módon ismerjék meg. Ma miközben szerte a világon üldözik keresztény testvéreinket, sokfelé véres üldözést jelent ez, itt Európában még nem fizikailag, de diszkriminációval, lekezeléssel, háttérbeszorítással történik ez az üldözés és erre mi nem vagyunk felkészülve. Hányszor mondják gúnyosan hívő keresztények mögött, ez még ott tart, ez még hisz ebben és a médiumokban állandóan gúnyolják az egyházat, a hitet, azt sugallva, hogy a tanítása már idejét múlt, a mai ember már legfeljebb ünnepi díszként hajlandó azt elfogadni. Tiszta élet, keresztény házasság, család, hűség, kötelességteljesítés, önzetlen szeretet, az élet tisztelete. Ma már csak gúny és viccelődés tárgya, és ha még egyénileg sokan nem is gondolkodnak így, a tömegben ők is átveszik, mert félnek kiállni meggyőződésük mellett. Mikor nagypénteken Pilátus választani engedi a tömeget, a názáreti Jézust vagy Barabást engedje-e szabadon, akkor pont ez játszódik le. Barabás nem közönséges rabló volt, hanem a rómaiak elleni lázadás feltételezhető vezetője és a neve is a „bar Abbas” azt jelenti, hogy „az Atya fia”, ami tipikusan messiási cím. Sőt Origenész őskeresztény egyházíró sok szentírási kéziratban még így látta Barabásnak a nevét „Jezus bar Abbas”, Jézus az atya fia. Tehát két messiás között kellett választani, aki a harcot vezeti, szabadságot evilági függetlenséget ígér és a másik a názárati Jézus, aki nem evilági országot hirdet. És a tömeg Barabást választotta.

XVI. Benedek pápa Jézusról szóló könyvében föltette a kérdést: „Ha ma kellene választanunk, lenne e Jézusnak, Mária Fiának, az Atya Fiának esélye? Ismerjük egyáltalán Jézust? Érjük Őt?” A hit elkötelezettséére egyben és a hit ismeretére nagyon nagy szükségünk van. Tanárnő mondta nekem egyszer, aki a nehéz időkben is kitartott a hite mellett és járt templomba, gyakorolta a hitét, nem merek a hitemről gondolkodni, mert attól félek, hogy elveszítem. Maga is érezte, hogy a hitéről szóló ismerete nincs a felnőtt szinten és attól félt, ha elkezd rajta gondolkodni, akkor nem tudja azt továbbra vállalni. De természetesen még az ismeret sem elég önmagában, önmagunkat kell elkötelezni Jézus Krisztus mellett. Mindkettőben előttünk zarándokol a Szűzanya, mindenek előtt, a hit elkötelezettségében. Az angyali üdvözletkor ki tudja mondani: „Ime az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te igéd szerint.” Erzsébet ezért köszönti így: „boldog aki hit, annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Ezért írta nagyon találóan Paul Claudel a neves költő: „az angyali üdvözlet pillanatában Mária már az egész egyház volt és hűségesen kitartott Szent Fia mellette egészen a keresztig.” Ő sem értett meg sok mindent Isten üzenetéből, Szent Fia szavaiból, de mind „emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette”, mint ahogyan írja Szent Lukács. Mikor pedig rátaláltak a 12 éves Jézusra a templomban, ezt írja az evangélium „nem értették meg a hozzájuk intézet szavakat, da szavait anyja mind megőrizte szívében”. A Szűzanya a hit útját járt, hűségesen kitartott Szent Fia mellett, s így ő lette a Fájdalmas Anya. És ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen Szent Fia, az Úr Jézus is Szent Pál szerint „megalázta önmagát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta Őt”. Olya döbbenetes hallani, amit a János evangéliumból hallottunk az előbb, amikor az utolsó vacsoráról Júdás elment. Csak ennyit mond János evangélista „éjszaka volt”. Ezzel a két szóval nem az időt akarta meghatározni János, hanem mindenek előtt azt, hogy ez az óra, a sötétség hatalmának az órája. Az Úr Jézus, a mi valódi világunkba jött megváltóként és itt dicsőítette meg Istent, az Atyát. Júdás távozásakor ezt mondta: „most dicsőült meg az ember fia és az Isten is megdicsőült benne.” Ennek a mostnak, eszkatológikus jelentősége van. Jézus megdicsőítette az Atyát tökéletes engedelmessége által, halálig tartó alázatos szolgálatával és az Atya erre válaszként részesíti örök dicsőségében, a feltámadás és megdicsőülés által. Péter mindjárt megkérdezte az Úr Jézust, hallottuk az evangéliumban: „Uram hová mész?” Jézus jelezte neki, hogy „ahová én megyek, oda te most nem jöhetsz velem, de később majd követsz engem.” Péter erre türelmetlenül fogadkozott, „miért ne mennék Veled, az életemet adom érted.” Ebből a saját erejére támaszkodva háromszori tagadás lett. De később Krisztus halála és feltámadás erejében, ő is tudta vállalni a vértanúságot. A Szűzanya egy pillanatra sem tagadta meg a Szent Fiát. Ő volt a Fájdalmas Anya, vértanuk Királynője, de ő sem a maga erejéből, hanem azért mert léte első pillanatától kezdve elárasztotta őt az Isten kegyelme. Az egyház is szent, kegyelemmel elárasztott, ahogyan a hiszekegyben megvalljuk. Minden lehetőség adva van Krisztus egyházában, hogy a tagjai szentek legyenek, hogy mi is szentek legyünk. De nincs szentek egyháza, csak a szekták álmaiban. Az egyház mindig a bűnösök szentegyháza volt és az is mard. Ha magunkban bízunk mi is Péterrel mondhatjuk „életemet adom érted” és közben eláruljuk Őt. Ha nincs hitünk, elindulhatunk Péterrel a generázeti tavon elmerülünk. De a hittel Krisztus kezébe kapaszkodunk. Imával, szentgyónással, áldozással az ő kezét fogjuk, akkor ma is tudunk igazi keresztények, hitüket örömmel élő keresztények lenni. XVI. Benedek pápa az utolsó általános kihallgatásán mondta a következőt: „úgy éreztem magam, mint Szent Péter a bárkában a galileai tavon. Az Úr adott nekünk sok napsütést és könnyű szellőt, amikor bőséges volt a halfogás, de voltak pillanatok, olyan pillanatok is amikor háborgott a tenger és ellen szél volt, mint az egyház egész történelme folyamán oly sokszor és az Úr aludni látszott. De én mindig tudtam, hogy ebben a bárkában ott van az Úr, én mindig tudtam, hogy az egyház bárkája nem az enyém, nem a miénk, hanem az Övé. És az Úr nem hagyja, hogy elsüllyedjen.”

Kedves Testvérek, a szentleckében Izajástól hallottunk egy rövid részt, amelyben az eljövendő messiás ajkára adja a szavakat: „kevés Nekem, hogy felemeld Jákob törzseit, Izrael maradékát a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” A Hit évének, ez is a célja, az egyház létének az értelme, hogy az evangélium világosságát elvigye minden embernek.

Most a pápaválasztás kapcsán két dolog nyilvánvalóvá lett előttünk. Az egyik és ez a fontosabb, hogy minden egyházellenes tömegtájékoztatás ellenére láthattunk, hogy az egyház él. Az egész világon mindenki erről beszélt, vagyis Krisztus egyháza ma is jel ebben a világban, akkor is ha Simeon szavai szerint: „Jel, amelynek ellene mondanak.” A másik, amit láttunk, hogy sokat beszélte arról, hogy az új pápa haladó lesz-e vagy sem. A haladó az egy relatív szó, attól függ, hogy hova akarunk elhaladni, eljutni. A nem hívőnek a cél pusztán evilági, a pillanatnyi gondtalan boldog élet, számukra haladó az, aki mindent megenged, kerüli az áldozatot, vagyis aki ember voltuk igazát tagadja. Így haladó számukra az, aki helyesli az abortusz, az erkölcsi szabadosságot, tagadja a teremtésbe kapott Isteni rendet, például a házasságot illetően. Ilyen értelemben, mi nem szeretnénk haladók lenni. A mi célunk a tudatos keresztény élet, ami hosszú távon egyedüli boldog élet ezen a világon és az örök élet az Istennel való személyes találkozásban. Számunkra az a haladó, aki erre vezet bennünket, ezt várjuk a Szentatyától, Ferenc pápától is. Annak idején még a Szovjetunióból kiutasítottak egy görög keleti vallású hívő orosz írót és kint újságírók kérdezgették sok mindenről például arról is, hogy az ortodox egyház hogyan viszonyul a pápához, a pápasághoz és ő a következőt mondta: „az ortodox papok közül és hívek közül, akik haladóbbak azok már lélekben mind elfogadják a Szentatyát.” Az újságírónak rögtön feltűnt a halladó szó és rákérdezett, hogy „mit ért az alatt, hogy haladó?” És ez a sokat szenvedett, sokat üldözött ortodox író a következőt mondta: „haladó az, aki közelebb van Istenhez.”

Kedves Testvérek, kövessük tehát mi is a zarándokutunkon a Szűzanyát, aki a példaképünk a hitben, a Krisztusért vállalt áldozatban és hit örömteli terjesztésében is, hiszen II. János Pál pápa szavai szerint Ő a „Stella Evangelisationis”, az „Evangelizáció Csillaga”.

Ámen.