Lelki útravaló zarándokoknak, útraindulóknak

A kérdés kapcsán önkéntelenül is eszembe jut a jelenet, amikor Fülöp szól Natanaelnek, hogy "megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből." Natanael kétkedő kérdésére Fülöp nem kezd el hosszas vitát, nem próbál észérveket fölsorakoztatni a meggyőzésére, hanem nemes egyszerűséggel azt mondja: "Gyere és lásd!" (Vö. Jn 1,45-46). Ez talán a legfrappánsabb válasz, hogy "gyere és próbáld ki!", azok kérdésére is, akik keresik, miért érdemes zarándokolni.

Mi ez a részben megmagyarázhatatlan titok, ami a zarándokkal útközben történik? Utólag, mikor már néhány napja úton vagyunk, mikor már érezzük a zarándokút testi fáradalmai mellett a lelki töltekezést, akkor nyílik föl a mi szemünk is, mint az Emmauszba induló tanítványoknak Húsvét után: maga Jézus az, aki ott van velünk az úton, Ő kísér Bennünket is. És nem értjük, hogyan nem vettük eddig észre, hogyan lehettünk ennyire belefeledkezve saját éltünk gondjába-bajába... Pedig utólag igazán egyszerű minden: annyira leköt bennünket ez a világ, szinte minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy próbáljunk "boldogulni" ebben a földi életben, és nem vesszük észre, hogy ezáltal fölszállunk egy mókuskerékre, amiről újból és újból kijelentjük: ez a rohanó világ.

Amikor elindulunk a zarándoklatra, akkor is cipeljük magunkkal a gondjainkat, bajainkat. És ahogy lépésről lépésre haladunk előre, a lelki terheinktől mintegy megszabadulunk, életünk régóta át nem gondolt, rendezetlen dolgait is van időnk átgondolni, és valahogy olyan egyszerűen, mint amikor a háziasszony rendet rak otthon, a mim rendezetlen dolgainknak is megtaláljuk a helyét. Ahogy haladunk előre, testilegés lelkileg is átalakulunk. Érezzük a lábunkban a megtett út nyomát, ami miatt a zarándokok között elterjedt a mondás: a zarándoklat a lábak imádsága. És minden testi fáradtság, minden vízhólyag, minden apró vagy nagyobb sebünk ellenére mégis, mintha a ráncaink kisimulnának, az orrunk lógatása és a cipőorrunk nézése helyett fölemeljük a szemünket, észrevesszük a bennünket körülvevő világot, meglátjuk a szépségeket, elkezdjük értékelni mindazt, amit Isten teremtett. Megtörténik egyfajta szemléletváltás is, hiszen a zarándoklaton nem kizsákmányolni szeretnénk a világot, nem pénzt szeretnénk szerezni magunknak (hogy "boldoguljunk"), hanem rádöbbenünk, a boldogság valahol egészen máshol gyökerezik, mint ahol a mai világ keresi.

Emberléptékű a zarándoklat.
Emberléptékű, mert a zarándok annyit halad előre az útján, amennyit bír, és nem hajszolja túl magát, mint sokan a munkában. Emberléptékű, mert van ideje szétnézni, van ideje gyönyörködni a tájban, amin talán már oly sokszor átszáguldott a technika vívmányainak köszönhetően. Emberléptékű, mert van idő beszélgetni a másik emberrel, van idő megosztani örömöket, bánatokat egyaránt, és nem annyiból áll egy-egy beszélgetés, mint a mindennapi rohanások közepette elhangzó "hogy vagy? Köszönöm, jól...", valós beszélgetést utánzó, felszínes szóváltás. Emberléptékű, mert van idő Istenre, az imádságra, és nem az jár a fejünkben, hogy mikor lesz már vége, mert még ezt vagy azt el kell intéznem, meg kell csinálnom...

És ekkor döbbenünk rá, hogy minden rohanás, minden pénzért való túlzott küzdelem hiába próbálja megadni a boldogságot, hiszen soha nem is birtokolta. Rádöbbenünk, hogy a boldogságunk a jó kapcsolatainkból fakad: ha tudunk jóban lenni Istennel, a bennünket körülvevő szeretteinkkel, és önmagunkkal is.

Mit vigyünk a zarándoklatra magunkkal? Vigyük lélekben a gondjainkat, mert úgysem tudjuk otthon hagyni őket, és út közben lesz időnk megosztani a hozzánk társuló Jézussal, aki segít hordozni a keresztet, segít megtalálni a megoldást gondjainkra. Vigyünk magunkkal nyitott szívet, és készséget arra, hogy a zarándoklat formáljon bennünket, fölnyissa szemeinket az igazán fontos és igazán értékes dolgokra.

Ne lepődjünk meg, ha már útközben rádöbbenünk: más emberként térünk majd vissza saját hétköznapjainkba a zarándoklat után. Hazatérésünk után néhány nap múlva a testi fájdalmak elmúlnak, a szerzett sebek begyógyulnak, csupán a szép emlékek maradnak. Azok az emlékek, amikre mindig jó visszagondolni, amik újból zarándoklatra hívnak, csábítanak bennünket. Az az emlék, hogy lelkileg igazi töltekezés, felfrissülés volt a zarándoklat, hogy útközben megtapasztaltuk Isten jelenlétét az életünkben. És legfőbbképpen a felejthetetlen, az egész zarándoklatot megkoronázó és beragyogó élmény: az érkezés gyönyörűséges pillanatai, az elmondhatatlan érzések, amik hatalmukba kerítik az embert és igaz könnyeket fakasztanak minden zarándok szeméből.