Sajópálfala - könnyező kegykép

Először 1320-ban említik a települést oklevélben, amikor is az Ákos nemzetség egyik ága osztozik e tájon és birtokon. Feltételezések szerint a tatárjárás előtt élt az Ákos nemzetségben az a Pál, aki Pálfala névadója lehetett. A törökök kivonulása után a Keglevich család birtokolja a községet, s ők gondoskodnak a falu újratelepítéséről a Rákóczi szabadságharc után. Ekkor ruszinok érkeznek Pálfalára Kárpátaljáról. Ők a mi őseink. Hitükről tanúskodik a falu címerében található keleti kereszt is. Hozzák magukkal papjukat, sőt talán fatemplomukat is. Ebben a templomban hullat véres könnyeket az Istenszülő képe 1717. január 6-tól február 16-ig. E templom helyére épül 1779-ben a mai templom, mely 26 méter hosszú és 7.30 méter széles. Érdekessége a keleti egyházban szokásos két kántorszék, a kléroszok számára készült félkör alakú hangvetők az ikonosztáz mindkét oldalán. Ma már mellékoltárok állnak ott. A templom 70-140 cm vastag vegyes kőfalazatú. Tornya 1892-ben épül, 30 méter magas. Ugyanekkor, Ruszinszkó János parókus idején készül el az ikonosztázion is. Készítői eperjesi fafaragók, és kárpátaljai festő mesterek. Nagyon értékesek a képállvány fafaragásai. Tomasek Mihály parókus idején, 1802-ben készül az első négy mázsás harang. 1824-ben egy kétmázsás, 1861-ben egy egymázsás. Az ablakok üvegmintái 1933-ban készülnek el. A hadicélra elvitt középső harang helyére 1950-ben öntenek A-hangú harangot Legeza Sándor paróchus szervezésében. Egyházközségünk legrégebbi anyakönyve 1801-ből való. 1930-ban a község 90 %-a görög katolikus. Az ötvenes évektől keveredik a település lakossága, de az őslakosság túlsúlya sokáig megmarad. Így a község őrzi görög katolikus hagyományait az ünnepek és böjtök megtartásában.