Budapest Csíksomlyó 2013.

Vannak céljaim és terveim, de elsőként szeretnék megosztani élményeket és érzéseket, melyet naplószerűen írtam le életem e meghatározó  40 napjában, s szándékomban áll rendszeresen billentyűre vetni. Íme az indulás napjának reggele:

2013. április 09.

Budapest-Normafa –Szent Anna káplna –gyülekező: 6 óra, hideg, szürke köd, sár, idegen emberek. Egy embert ismerek, ennyien indulunk Csíksomlyóra? talán még 50-nél is többen vagyunk próbálom megsaccolni a tömeget. Vannak nálam idősebbek, vannak nagyobb hátizsákkal, s van olyan is aki egész kicsivel indul útnak. Ekkor kezdek el gondolkodni, lehet, hogy mindenki nem is jön velünk? Minden és mindenki ismeretlen. Valaki megkérdezi van-e már zarándok énekeskönyvem, majd a kezembe nyom egyet… Valaki megincsak hangosan közli a tömeggel, hogy a Mária  utas polók a kápolna mellett átvehetők. Van már pólóm, és akceptálom, hogy máris egyel több van mint kéne, és alig tudom begyömöszölni a hátizsákba. Látok egy papot is, néhány zászlót, botokat, és persze leheletet mely meglátszik a hidegben. Még nem tudom mi fog most következni amikor egy férfi hangosan figyelmet kér. Bemutatkozik: Merva Lászlónak hívják, s rögtön felismerem az ismerős hangot aki eddig számomra csak egy hang volt a telefon  végén. Elmondja a főbb tudnivalókat, köszönti Szabó Tamást, a Mária út elnökét, aki vezetni fogja a zarándoklatot, Gulybán Gergely atyát akitől megkapjuk az áldást utunkra. Kapok egy Mária utas zászlót is, melyet büszkén tűzök a hátizsák oldalába. 6.34 –elindultunk. Első lépések…Azt mondta Péter atya mindig csak egy lépést kell megtenni! Párom felajánlja, hogy amíg elkísér viszi a hátizsákot, de nem engedem… A sáros úton lépkedve olyan az erdő mintha ősz lenne, igaz a múlt héten még hó borította az erdőt. Előttem lépked egy fiatal hölgy, aki mindenkit bíztat, beszédéből kitűnik, hogy ő csak ma kísér minket, de már megtette ezt az utat. Fogalmazása alapján rájövök, hogy ő csak a Vera lehet, aki írója a Csillagösvényen naplónak ami az elmúlt heteim kedvenc olvasnivalója volt, ami egyre csak a képernyő elé szegezett akár órákon át. Beszédbe elegyedünk, gyors megoszt velem pár jó tanácsot, s látom erre másnak is szüksége van, hisz többen megfordulnak, lemaradnak és bekapcsolódnak a beszélgetésbe. A dombtetőn következik a városáldás. Mit csinálhatnak most az emberek? Van aki most fejezi be az éjszakai műszakot, van aki már felkelt, munkába készülődik, van aki most fordul a másik oldalára, és nem is tudják, hogy mi itt félszázan rájuk is áldást kérünk az Úrtól.

Csendben csorogtunk le a budai utcákon a Kútvölgyi kápolnához. Munkába siető fiatalember aktatáskával, diákok futnak a busz után, kukás autó tartja fel a sort, látszólag ilyen egy átlagos kedd reggel, a miénk azonban egész másképp kezdődik. 7 óra 40 perc - pillantok az órámra és egyesével vonulunk be a kápolna piros kis téglákkal kirakott épületében. Bent tömjénfüst illata, félhomály és néhány hívő aki csendben imádkozik. Lekerülnek a zsákok a földre, kicsit zörgünk, majd Molnár András szavaira figyelve, aki a mai nap lelki vezetője kinyitjuk a 15. oldalon az imafüzetet. Az örvendetes szentolvasó első titkáról szól az elmélkedés, „Akit te , Szent Szűz a Szentlélektől fogantál”, ahogy  Mária az angyali üzenetet fogadta Gábrieltől, és Igent mondott rá. A mi igenünk,  hogy meghívást kaptunk erre az útra, és elfogadtuk azt. Rá szánjuk az időt, hogy vele legyünk ebben a 40 napban, elfogadjuk akaratát az utunkra vonatkozóan. Ez a gondolatsor lett első napunk meghatározó témája.

Bennem is egymás után törtek fel a kérdések. Már ezen az első reggelen megéreztem azt, hogy sokkal többet fogok foglalkozni a lelkemmel, el tudok mélyülni Jézussal, és lesz időm odafigyelni rá.

A csendes gondolkodást Bea nővér törte meg, aki elmesélte nekünk dióhéjban a kápolna történetét.

Az eredeti kápolnát 1753-ban a Svábhegy oldalának szőlői között található mély kút, mai nevén Mária-kút mellé építették. A zarándokhely létét egy 1753-ban történt csodának köszönheti. Ekkor egy szőlősgazda gyermeke lovas kocsival hajtott lefelé a hegyoldalban, mikor a szekérbe fogott lovak megbokrosodtak az felborult és a gyerek a kútba esett. A lovakat megtalálták, de a gyermeket csak később találták meg a kútnál, aki azt mesélte, hogy egy csudálatos szépségű asszony palástja tartotta a kút vizének felszínén. Még ebben az évben megépült a kút mellett a Segítő Szűz Mária tiszteletére az első kápolna.   A csuda hírének terjedésével a kápolna fontos zarándokhellyé vált és a Mária ünnepekre a 19. század folyamán már zarándokok százai érkeztek, az ország távolabbi részeiről és még külföldről is.

A telket, amelyen a kápolna áll, tulajdonosa 1969-ben Regöczi István atyának ajándékozta. Regöczi atya 1970-ben egy nagyobb fa épülettel, fa kápolnával, vette körül az eredeti épületet.

A fakápolnát a rendszerváltást követően lebontották és 1990-ben sóskúti mészkőből felépült a Magyarság Engesztelő Kápolnája, ezt a ma is álló kápolnát 1990 december 8-án dr. Katona István váci segédpüspök szentelte fel. Ennek a kápolnának lett a szentélye az eredeti 1753-ban épült kis kőkápolna. Ekkor a kápolna mellett álló Mária-kutat fallal veszik körül, egy kis kerengőt kialakítva. A kutat felújították és 1991-ben a kerengő falára belga zarándokok által ajándékozott carrarai márványból készült 12 keresztúti állomás került.

Nagy szeretettel beszélt az atyáról, aki most húsvét nagycsütörtökén jutott el az égi hazába közel 98 évet megérve a földi létből, itt hagyva a kis közösséget akik az utolsó óráiban is mellette virrasztottak imáikkal. Az Elküldé az Őrangyalát című ének eléneklését követően a kertben megemlékeztünk sírjánál és kértük közbenjárását utunkért. Sírján a felirat: „Szeretni és áldozatot hozni” –igazi mélyértelmű, elgondolkodtató és mindent elmondó mondat.

Vera itt a kertben addig nézelődött még nem talált egy lándzsás utifű bokrot, hogy megmutassa az újonc zarándokoknak mit kell a vízhólyagra tenni.

A Szt. János kórház mellett vezett le az utunk, közben hangosan imádkoztuk az örvendetes rózsafűzért, felajánlva azt a kórházban lévő betegekért, azok családtagjaiért és az ott dolgozókért. Bizony belém nyílalt sok-sok fájó emlék, látva az ablakokat, a fehérköpenyes udvaron átsiető orvost, egy csíkos köpenybe, fel le járkáló beteget akinek táskás szemeiből csupa reménytelenség tükröződött. Egy sziréna a távolból amely egyre közeledett egy mentőautó formájában. Mióta apuval száguldott, egész másképp érint a hangja…

Az úton Mária utas szórólapot osztottunk a járó-kelőknek, hisz sokan lehet, hogy nem is tudják, mit jelent a felfestett M betű a villanyoszlopon vagy a fatörzseken ahol minden nap megteszik útjukat . Ők is a Mária útját járják, csak lehet, hogy még nem tudnak róla.

A Városmajorban a parkon át a modern építészet jeleit magán viselő Jézus Szíve plébániatemplomba vezetett utunk. A Jézus szíve szeretlek én című ének adta az aláfestést a bevonuláshoz ahol Lambert Zoltán atya fogadott minket. Röviden bemutatta a templomot, kaptunk egy kis frissitőt és áldást az útra.

Következett utunk első emelkedője, hisz fel kellett kapaszkodjunk a budai várba. Emlékszem itt kínált meg egy fiatal lány, Ildikó finom pogácsával, és a pogácsa nem egy egyszerű pogi volt, hanem mindegyik tartalmazott egy kis írást, amely bele volt sütve a bendőjébe. Az enyémet azóta is őrzöm, íme az írás ami rajta állt:

”A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”

SZERETET- csupa nagybetűvel. Hány és hányféle módon próbáljuk meg mi emberek szavakba önteni az érzést amely mögötte áll, s amely tökéletesítésében egész életünkben munkálkodhatunk, hogy megközelítsük azt a szeretetet melyet Jézus megosztott velünk. Miközben ez a gondolat cikázott a gondolatomban, ismét rájöttem: a szeretet nem szavak, hanem tettekben fogalmazódik meg.

Jó volt visszanézni a vár ormáról az útra amit megtettünk, bár pár órás gyaloglás után elmondhatjuk, hogy ez még csepp a tengerben. Minden csak viszonyítás kérdése.

A Mátyás templomot már egész turista had vette körül így 10 óra tájt, úgy látszik ők is korán keltek. Most az egyszer belépőjegy nélkül és állványmentesen sikerült bejutni a templomba, ahol rövid ismertetőt hallgattunk meg. Ulászló királynak a törökök által 145 évvel korábban elfalazott, és azóta elfelejtett fogadalmi Mária-szobra napvilágra került: az ostrom közepén ledőlt a szobrot takaró fal, és a főmecsetjükben imádkozó törökök legnagyobb rémületére megjelent a templomban a Magyarok Nagyasszonya. A vár még aznap a keresztény seregek kezére került: a kortársak e csodának tulajdonították az ostrom sikerét. A templomot maga a Boldogasszony szabadította föl, kardcsapás nélkül.

Mivel zarándokként itt még úgysem készült fotó rólam, kattintottunk egyet a Halászbástya előtt, kár, hogy nem hangoskép készült, mert fülbemászló cigányzene festette volna alá.

A Dunán száraz lábbal átkelve, a turisták, a Mária rádió, a TV1 körében Mária énekekkel vonultunk be a Szent István Bazilikába.

 Szeretettel:

 Besencziné Tóth Erika

 Pécsről